Mi van az ajtó mögött?

2015.01.25 09:14

Csak álltam ott némán, tanácstalanul, de közben az agyamban egymást kergették a gondolatok. Mit kergették? Akkora zűrzavar volt, hogy már-már az jutott eszembe – úgy a sok minden között −, hogy kerítek valahonnan villámgyorsan egy vasabroncsot, mert azonnal szétrobban a fejem. Persze, a gondolataim akkor is a saját életüket élték volna. Mit nekik, hogy már nincs hol káoszt okozni?! No, ezt a fejetlenséget az okozta, hogy üldögéltem, gondolkoztam, esélyeket latolgattam, pro és kontra érveket kerestem, aztán egyszer csak a saját fejemben, szembe találtam magam egy ajtóval. Ajtó. Na és? – mondanátok. De ez nem egy közönséges ajtó volt, nem egy olyan, hogy csak lenyomom a kilincset és már nyitom is.

Először is, amikor az ember a gondolatai között bukkan egy ajtóra, az már önmagában is elég sokkoló. Hát, ha ez az ajtó még nagy is, vastag is, amolyan nehéz tölgyfa ajtó, sok-sok vasalással és egy irdatlan kilinccsel, és jókora kulcslyukkal, akkor az azért már jelent valamit Legtöbbször nem jót. Az meg már a teljes képtelenség, hogy ebben a helyzetben egy újabb gondolat szökött az agyamba, és hirtelen azt éreztem, hogy a Százholdas Pagony egyik zugában üldögélek, mint Micimackó, fejem a két kezembe ejtem, s azt mondom magamnak, hogy „Gondolj! Gondolj!” Ettől persze semmi sem jutott eszembe, de egy pillanatra megfeledkeztem arról a vaskos ajtóról, aprócska mosoly jelent meg a szám szegletében…

A mosoly a másodperc tized része alatt el is tűnt, de az ajtó maradt.

Tudnom kell, mi van az ajtón túl! Ki kell nyitnom azt a fránya ajtót, kerül, amibe kerül! Igen, de hogy fogjak hozzá? Eszközöm nincs, sem kulcsom, és reményem sem, hogy találok valahol egy ekkora kulcsot vagy valami feszítő vasat. Bár az ajtót elnézve, nem sokat segített volna a feszítő vas sem. Meg különben is, hová menjek? Nincs itt senki és semmi. Csak én vagyok, az ajtó és a gondolataim…

Mégis! Valaki mondja már meg, hogy hogyan került a fejembe az az ajtó és miért akarom kinyitni, miért akarom tudni, hogy mi van mögötte?! A felismerés, hogy ezt rajtam kívül senki sem tudja megtenni, elemi erővel hatott. Leültem hát az ajtó elé… Néztem. Szép ajtó. Lehetne egy úri ház ajtaja, egy kastélyé, de akár egy várban bezárt, szenvedésre ítélt rab cellájáé is, de akár a toronyszobáé is, ahol épp a királylány vár a megmentőjére. Ó persze, a mesevilág talán megszabadít a bezárt ajtó kínzó gondolatától… De nem! Ez nem az az eset…

Jó ideje ültem már ott, csendben, magamban. Aztán mintha felderülne az ég, elvonulnának a ronda, szürke felhők, úgy kúsztak ki a gondolatok a fejemből. Nem maradt más csak néhány kósza gondolat a múltról, a jelenről, felvillanó vágyak, álmok a jövőről. Kiderült az ég, tiszta lett, kékebben ragyogott, mint amilyennek valaha is láttam. S nem volt már múlt, sem jövő… A jelen volt ott, és a vaspántokkal bezárt, nehéz tölgyfa ajtó.

Nem tettem semmit. Ültem, élveztem a tiszta kék eget, a körülöttem lévő csendet. Egy pillanatra az ajtóról is megfeledkeztem. A tiszta lét állapota…

Ekkor valami egészen váratlan dolog történt. Mintha egy láthatatlan kulcs fordult volna a zárban, a vaspántok visszahúzódtak, az ajtó nagyon lassan kinyílt… Ültem és néztem, előbb örültem, aztán páni félelem fogott el… De kíváncsi voltam… Most megtudom, mi van a furcsa ajtó mögött…

Felálltam, léptem kettőt… megfogtam a kilincset, az ajtó magától nyílt tovább.

Szavakkal leírhatatlan, amit láttam, éreztem…

Előbb csak a szárnyakat vettem észre, levetett angyal szárnyakat… Aztán a lányt, aki előbb sírt, zokogott, majd rám nézett, szemében új tűz csillogott, új varázs, egy új élet ígérete…

Néztem a lányt, a nőt, aki ÉN voltam, vagyok és leszek…