Négy nap

2013.05.07 19:59

 

 

Már csak négy nap! Kibírom, akkor is ha óriás meteoritok potyognak az égből, akkor is, ha közben világvége lesz, akkor is, ha az ég összeszakad a földdel…Kibírom, ha már ezt az elmúlt 7 évet kibírtam…

Hogyan kezdődött? Egy csúnya autóbalesettel, amit megúsztam. 2006. május 11-ét írtunk. Interjúra indultam a világ végére, de tulajdonképpen csak Bihartordára akartam eljutni. Péntek volt, és nehéz hetet hagytam magam mögött. Feszült voltam és ideges és fáradt, szerettem volna már túl lenni az egészen. Kivételesen bekötöttem magam, és nem vettem a telefont se a kezembe egész úton. Meleg volt, ment a klíma a kocsiban, csöndesen szólt a rádió. Nem mentem gyorsan, nem volt értelme, no és különben sem jártam még sosem Bihartordán azelőtt. Nézelődtem. Tudtam, hogy Földesen kell majd elmennem Sáp felé, hogy elérjem a célom. Beértem Földesre. Érdekes falu. Nagy. Az út pedig a kereszteződéshez érve jelentősen kiszélesedett. Az a képzetem támadt, hogy én haladok a főúton, így a kereszteződéshez érve nem lassítottam, ötvennel mentem, de ez is túl sok volt. Későn láttam meg a táblát… azt a bizonyos nyolcszögűt, ami arra figyelmeztetett, hogy bizony nem én megyek a védett úton. Fékezni sem volt időm már, hiszen éppen akkor kúszott a látóterembe egy kisteherautó… A csattanás kivédhetetlen volt. Rántottam egyet a kormányon, így a teherautó hátsó futóművét találtam telibe. Igen, én hiába mentem ötvennel, ha a teherautó hetvennek haladt. Akkorát lökött a BMW-n, hogy az átsodródott a túloldalra, ahol egy kis régi vályogviskó állt. Reméltem, hogy nem csapódik bele… abba nem is csapódtam. A magas fűben nem látszott az a három lefektetett betonoszlop, ami végül is megfogta az autót. Újabb csattanás, fémcsikorgás, puffogások… aztán csend…A csattanás az első futómű volt, a fémcsikorgás az autó jobb eleje, a puffogás néhány kinyíló légzsák… a fejem billenése, a szemüvegem elszállása, a telefonom repülése már nem is hallatszott.

Kiszálltam! A másodperc töredéke alatt realizáltam, hogy ez bizony az én saram. Feltartott kézzel jeleztem, hogy elismerem és kiabáltam, hogy remélem, mindenki jól van. Közben hozzám szaladtak oda. Hárítottam, jól vagyok. A másik kocsiban utazókra voltam kíváncsi. Odaszaladtam. Szerencsére a két férfi épen és egészségesen szállt ki az árokba fordult kisteherautóból. Mondtam, hogy elnéztem a táblát, ezer bocs érte. Hívjunk rendőrt! Gyorsan megoldottuk. Közben az arra járó mentős megállt, minden áron el akarták látni a sebemet. Egy picurka hámsérülésem volt a lábfejemen, a lában beszorult a kuplung alá. Semmi komoly fizikai sérülés… a többi később jött.

Telefonok, rendőrök, segítők és egy rommá törött alig hatéves sötétkék BMW. Nagyon fájt. Főleg ez. Iszonyatosan éreztem magam. Mindezek mellett el kellett fogadnom, hogy újjá születtem. Mert mi van, ha nem egy kisteherautó érkezik, hanem egy kamion? Belegondolni is rossz. Az elkövetkezendő napokban mégis sokszor lejátszottam magamban: mi lett volna, ha? Beleborzongtam. Számtalan álmatlan, sírós éjszakám volt emiatt.

Közben előjöttek a kékfoltok, többségüket az öv okozta. A szemem alatt lila karikák lettek, szélesek, csúnyák. Azt mondták a légzsák miatt. Néhány napig örültem, hogy nem lett semmi bajom… aztán gondolkozni kezdtem…Bírtam már akkor is némi ismerettel, mi, miért lehet, miért történhet? Nem voltam jó állapotban. Tudtam, hogy túlhajszoltam magam, nem figyeltem eléggé… ha én nem, hát az Élet kezébe vette az irányítást és a maga sajátos módján szólt, hogy álljak le. Figyelmeztetett! Nagyon sok minden járt akkor a fejemben… azt gondoltam, hogy ezzel a balesettel elindítottam egy lavinát, egy leszálló ágat…Mintha önbeteljesítő jóslat lett volna…Semmi nem úgy ment, ahogyan szerettem, ahogyan szerettük volna. Történtek dolgok még…aztán még több. Minden évben volt valami csapás számba menő tröténés… Sokszor eszembe jutott a mondás: hét szűk esztendő…

Megszenvedtem a hét szűk esztendőt…hamarosan május 11. Letelik a hét év…