Nekem nem térkép

2014.03.02 06:48

Ez egy furcsa írás. Ez jutott eszembe ma, kora reggel. Még soha nem gondoltam bele... Talán csak most. Érdekes, elgondolkoztató... 

 

Radnóti szavai jutnak eszembe mindig, amikor valahonnan, fentről látom a világot. Leginkább egy hegy csúcsa, egy szirt, vagy éppen egy repülőgép ablaka adja meg ezt az élményt. Ez utóbbi történt nem is olyan túl régen. Egy csoda az, amikor felülről látsz valamit, látod a hegyeket, a folyókat, a tavakat, látod az apró házakat és közöttük a még apróbb, ám mozgó embereket, a lüktető életet. Nem hallod, de érzékeled a zsivajt, az élet minden aprócska zaját, mert benne van a fejedben, mert tudod, hogy ez az élettel jár. Valóban nem csupán egy térkép. Látod a felhőket, hallod a szél süvítését, látod amint kövér esőcseppek hullanak alá, aztán látod a ragyogó Napot, amely betölti a teret, látod a színeket, a fű élénk zöldjét, az erdők sötétségét, a mezők tarkaságát, a mély tenger kékjét, a búzamezők színét, a kősivatag sivárságát, a kavargó homokot, a házak fehér falát, a virító piros háztetőket… Mindez érzelmek sokaságát szabadítja fel benned. Mosolyogsz az Élet ennyi szépségének láttán, s el sem tudod képzelni, hogy valahol, valakinek, ez csupán egy térkép. Mert te tudod, hová visznek a kanyargó utak, merre mennek a folyók, merre repülnek a madarak, minek örülnek az emberek, miért szomorúak, s mitől ragyog fel a gyermekek arca… Este pedig látod a fényeket fentről: valami csodálatos világ tárul eléd, a földi csillagok sokasága, amely mindenütt az életet jelenti. A sötétségben nem látszik az élet nyoma, pedig ott van. Mindenki megpihen. Csendes lesz a világ.

Ám én, ott fenn a magasban, tudom, hogy amint előbukkannak a hajnali napfény első sugarai, újra lüktetni kezd a Föld. Újra élettel telik meg, újabb nap kezdődik, újra elindul a sok évezredes körforgás, amelynek már nem vagyok része.

A magasba lebbenek, egy utolsó pillantást vetek a világra, s lágyan suhogó angyalszárnyakon, megnyugodva repülök tovább.