Otthon

2016.06.14 12:44

A szó hallatán előbb verssorok jutnak eszembe. Híres költők sorai: „Amikor roskadófélben van a ház, hámlik le a vakolat…” Amikor a „föl-földobott kő” visszahullik. Amikor „nem térkép e táj.”  Otthon – nem térkép, nem egy táj, nem egy ország, nem egy város. Valami egészen más…

Ha már túljutottam a költők sorain, akkor megpróbálom magamban a helyére tenni e szót. Bevallom, ez a szó mostanában némi kavart okoz a fejemben. Hol is vagyok otthon? Mit is jelent számomra az otthon?

Költöztem. Többször is. Előbb azt gondoltam, az a kedves kis határszéli falu az otthonom, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Szívesen megyek oda ma is, a szüleim házára ma is az otthonomként tekintek. Aztán a város következett. Hosszú évek, két évtized, és az otthon érzése egyre mélyebb és mélyebb lett.

Újabb költözés, előbb csak részlegesen, aztán véglegesen. Itt is otthon, ott is otthon, s jött a csaknem skizofrén állapot, hogy akkor most, hol is van otthon. Tudod, amikor itthonról hazamész, aztán otthonról ismét hazajössz. Aztán egyszer csak abban az állapotban találod magad, hogy a kötődés szűnik, halványodik… Itt még nem vagy igazán itthon, mert nem érzed igazán otthonodnak választott lakhelyedet, de a régi városodban sem vagy már igazán otthon. Ami szokatlan volt, egyre megszokottabbá válik, s ami megszokott volt, egyre távolodik... Fura érzés, amikor idegennek érzed magad azon a helyen, ahol egy fél emberöltőt töltöttél.

Aztán rájöttem valamire. Az otthon nem csupán egy ház, egy város, egy ország, az otthon egy érzés, s igazán akkor érezhetem magam otthon, amikor az lehetek, aki vagyok. Önmagam. Amikor senki nem támaszt velem szemben elvárásokat, amikor örülnek nekem, mert az vagyok, aki vagyok, s olyan vagyok, amilyen vagyok.

Ennyire egyszerű… „Az otthon ott van, ahol a szíved lakozik.” (Audrey Niffenegger)