.jpg?ph=8b00ed66c6)
Régi emlékek...
Napok óta nem írtam, tudom. Szétszaladtak a csikók belőlem, más kötötte le a figyelmem. Már jobb, kezd belém visszatérni az élet, s talán írni is több kedvem lesz.
Az elmúlt napokban nem tudtam mást tenni, csak olvasni és gondolkodni dolgokon… Milyen törékeny is az ember, és mennyire képtelen magát erőben és egészségben tartani, a test, a szellem és az elme egyensúlyát megteremteni. Ha valamelyik részen nincs rendben valami, akkor jönnek a betegségek…
Aztán a múltban merengtem egy kicsit. Emlékeket kerestem a múlt óceánjának mélyén…
Nagy víz, zöldeskék, olykor sima és kedves, máskor haragos és kegyetlen. Az emlékek is ilyenek. Vannak közöttük jók, kevésbé jók és rosszak is. Az ember alapvető tulajdonsága, hogy igyekszik a jót megtartani, a rosszat kidobni, elfelejteni, még mélyebbre dobni az emlékek óceánjában. Vannak olyan emlékek, amelyeknek még a Mariana-árok mélysége sem elegendő. Fájdalmat okoz, frusztrál, és mindig visszatér. Az ilyen emlékek képesek megnyomorítani az ember életét. Aki a múltban él, az vastag tölgyfa ajtóval zárja el magát a valóságos világtól… Persze, jön a kérdés, mi is a valóságos világ? Te milyennek látod?
Sorba szedegettem az emlékeket is. A karácsonyokra koncentráltam… Talán a közelgő ünnep miatt. Szép karácsonyok voltak. Kislány koromban anya egyik karácsonyra egyforma lila ruhát varratott nekem és a nővéremnek. Aranyosak voltunk. Aztán egy másik kép, amikor már nagylány vagyok, díszítem a fát, és sietek, mert jönnek a nővéremék, akiknek a pici lánya még nem tudja, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza… Aztán az első karácsony a saját lányommal. Picurka volt, édes, abban az évben ő volt a legnagyobb ajándék. Cseperedett, nőtt és élvezte a karácsonyt! A fa nem mindig tűrte jól… Aztán a fiam, aki ha legót kapott, akkor, hajnali hatkor is képes volt felkelni, hogy eleget játszhasson vele. A szentesték szépek voltak. Együtt a család, hol az egész nagycsalád, máskor csak a szűkebb. Gyertyák mindenfelé, narancsos fahéjas illatok, a mézes illata, a fenyőfáé, a rántott halé és a csoki tortáé…
Hiányzik a hó! Szeretem a fehér karácsonyt. Emlékszem, egyszer a szentestei vacsora után még képesek voltunk kimenni az utcára. A csodaszép hóesés másokat is kicsalt… Sétáltunk, élveztük a nagy pelyhekben puhán hulló havat, amely beborította a kis falut, s boldog karácsonyt kívántunk mindenkinek. Szép volt az az este! Most ezt hiányolom nagyon…
Minden változni látszik. Néha azt gondolom, jól van így, ez az élet rendje. Változunk, változik a környezetünk… Aztán azt gondolom, hogy mégsem jó ez így! Vannak dolgok, amelyeknek nem kellene változni, nem kellene a modern világhoz igazodni… A karácsony ilyen. Szerintem. A hó hiányával ugyan nem tudunk mit kezdeni, de talán az érzelmek, érzések világával igen.
Neked mit jelent a karácsony? Mit jelent ez az ünnep? Jézus születését? A családot? A pihenést? Vagy éppen a karácsonyt megelőző őrületet? Anyagias világ. Tolakodás, türelmetlenség, kapkodás… A karácsonynak nem erről kellene szólnia, s amíg ezt nem vesszük észre, addig nem jön vissza azoknak a csodás karácsonyoknak a hangulata, amelyeket elraktároztunk az emlékek óceánjában…
Fotó: Fred Swan/Internet