.jpg?ph=8b00ed66c6)
Színes ceruzák
Szeretem a színes ceruzákat. Szépek, és színt visznek a szürke, kifakult világba. Pirosat, sárgát, kéket, lilát, rózsaszínt, zöldet… Mindenfélét. Gyermekkorom rajzai, kifestői jutnak eszembe. Nagyon szerettem kiszínezni a csupán vonalakból álló rajzokat. Megtölteni színnel, élettel. Tudom, sokat írtam már a színekről. Csokrot lehetne kötni ezekből az írásokból. Hidd el, színes kis csokor lenne az is…
A nő a folyó felé ballagott, fázósan húzta össze megán a kabátot. Az őszi szürkeségben semmi sem látszott. A fák komoran és kopaszon álldogáltak a hideg, nyirkos szélben. A kedvenc hídja alig rajzolódott ki, nem látszott egyébnek, csak egy ócska, kopott, sötét kőrengetegnek. Még a fények sem világítottak rajta. Utálatos idő volt. A nő hangulatát csak még komorabbá tette. Fel sem nézett, ment előre. Rossz napja volt, megint. S ez tartott már egy ideje. Olyan ólomszürkévé, nehézzé vált a világ körülötte, nyomasztotta a munkája, a lakása, az élete, amely az utóbbi hónapokban szinte napról napra egyre kisebb és kisebb darabokra hullott. Nem találta a helyét, nem látta a kiutat. Belefásult.
A híd. A kedvenc hídja. Máskor mennyire szerette nézni a híd alatt sebesen folyó vizet. Mindig idejött, ha egy kis nyugalomra vágyott, ha össze kellett szedni a gondolatait, ha elmélkedni kellett valamin. Most is erre vágyott, de nem volt képes rá. Hónapok óta, nem tudott kikecmeregni ebből az állapotból. Állt és nézte a vizet. A gondolatai a vízzel együtt száguldottak tova. Egymást kergetve, kavarogva… Képek jelentek meg előtte, aztán a vízben elmosódva tovább úsztak. Szürke, szomorú, színtelen képek. Képek az életéből… Az utóbbi évek, hónapok történéseiből. Aztán megjelent egy másik, egy halvány, opálos, de színes kép… Volt ilyen is. „Honnan került elő ez a kép és miért?” – egy pillanatra magához tért, elevennek érezte magát. „Színes képek az életemből!” – kósza mosoly suhant át a szája szegletén. Eszébe jutott, hogy ezer éve nem vett a kezébe ceruzát, pedig jól rajzol, és valamikor, évekkel ezelőtt nagyon sokat rajzolt, színes képeket. Talán, ha újra a kezébe venné a ceruzát… Nézte a vizet, s ahogyan belebámult a félhomályban alatta kavargó vízbe, egyre több színes villanást látott. Hirtelen sarkon fordult, otthagyta a hidat. Összefogta a kabátját magán, és szaladt. Minél hamarabb a lakásában akart lenni. Belépett. Újra érzékelte a kopottas, színehagyott világot, amely eddig is körülvette. A szekrényhez lépett, a szekrény mélyén, egy dobozban, jól elrejtve megtalálta, amit keresett. Ezerféle színes ceruzát… Csak nézte őket, kezébe vette, forgatta, élvezte a színeket. Vonalakat rajzolt, egymás mellé, sokat… aztán alakzatokat, formákat. A legújabb lapon pedig, kis idő múlva ott állt a híd, s a folyó szinte rohant a képen… A híd kivilágosodott, a kőszíne patinát kapott, a félhomályban világítottak a lámpák, emberek jelentek meg rajta, s bár ősz volt a képen is, a járókelők ruhái színesek lettek, a sálak, a sapkák, a kalapok, kabátok…
Fáradtan, de jóleső érzésekkel dőlt ágyba késő éjszaka. Az őszi nap másnap reggel sem sütött be az ablakon. Ez a reggel is szürkén, ködösen indult. „Megint munkába kell menni!” - sóhajtott. Nem volt kedve. Aztán gondolt egyet, magával viszi a ceruzáit, mindet, s ha délután nem lesz eső, akkor rajzol egy kicsit a parkban. A park szép ilyenkor is. Tele van fákkal, s az ősz színei gyönyörűek… Elképzelte őket! Aztán mást is. Az életének az elmúlt időszaka jutott eszébe… Nem volt benne szín, hiányzott belőle az élet. „Mi lenne, ha újra színezném?” – tette fel magának a kérdést. Vajon lehet? Vajon képes rá? Vajon nem ez is csak egy ábránd, egy képzelődés…
De! Kell hozzá egy adag erő, néhány kiváló gondolat, jó sok képzelő erő, kitartás és egy hatalmas csomag színes ceruza, amellyel újra színezheted az Életed szürke foltjait. Megtelik élettel.
A fülemben cseng a dal… „Színezd újra, színezd újra, életed, ha megfakulna…”
Szóval, vegyél te is egy csomag színes ceruzát!