Téli reggel

2013.11.29 08:07

Szeretem a telet. Erre tegnap este jöttem rá, amikor édesanyámtól hazafelé autóztam. Olyan sűrű pelyhekben esett a hó, hogy alig láttam ki az ablakon.  Persze, amikor autózol, akkor olyan, mintha minden hópihe szembe jönne veled, csak azért, hogy ne láss ki az üvegen, és ne figyelj másra, csak a hóesésre. Ha sokáig figyelem, olyan mintha a Mátrix című film cyber csúszásai elevenednének meg.  Jobb, ha az útra figyelsz, mert a cyber csúszás helyett könnyen az útszéli árokban köthetsz ki! Egy röpke gondolat formájában ez is átvillant az agyamon. Figyeltem inkább. Valamelyest.

Ahogy közelebb értem a városhoz, a hószállingózás elmaradt. Sajnáltam is egy kicsit. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, amikor kiszálltam a kocsiból. Jó meleg volt benne. A lakásba belépve is kellemes meleg várt. Hm… hozok még egy kis téli hangulatot. Van egy szuper, de legalább 150 éves vaskályhám… Tudod, az a régi, amit mindig táplálni kell, de a melege nem csak a lakást fűti fel, hanem a szívedbe-lelkedbe is melegséget hoz. Begyújtottam, élveztem, ahogyan ropog a tűz. A gyertyák hozzá tartoznak a téli estékhez. Körbejártam a lakást és meggyújtottam néhányat. Ilyenkor nem kell a villany fénye, kintről is épp csak beszűrődik valamennyi. Egy bögre forró teával a kezemben ültem le a kályha mellé, néztem a tüzet, hallgattam a szikrák pattogását, figyeltem a gyertyák lángjainak lobbanását. Így kezdődnek a téli esték, s ezekben születnek a varázslatok…

…Az éjjel esett friss hó csikorgott a talpa alatt. Vastag csizmájára rátapadt, nehézkesen haladt. A falu legutolsó házából, ami ráadásul dombon van, elég nehéz bejutni a piacra, de ma mindenképpen be kell mennie, nem halogathatja tovább. Ennivalót kell venni! Mila két éve élt egy kis eldugott hegyi faluban. Jól érezte ott magát félig elzártan a világtól. Alkotott, nem zavarta senki. Hetente egyszer-kétszer bement a faluba a piacra. Ott szeretett vásárolni a gazdáktól. Néha autóval ment, többször gyalog, mert a séta jót tett, de ilyenkor nem tudott sok dolgot venni. A téli időszak pedig mindig nehéz, a faluban szinte járhatatlanok a hegyi utak még gyalog is, nemhogy kocsival. Mila nem is erőltette a dolgot, csak akkor állt ki a háza alatti garázsból, ha messzebb kellett menni. Mostanában nem kell, bezárkózhatott hát a saját kis világába.

Nehezen mozgott a friss hóban és a sok ruhában. Nem szeretett fázni, ezért aztán több rétegben öltözött, karcsú alakja nem látszott a sok ruha alatt. A piacon zsongás fogadta. − Mit nekik a tél?! – nevetett magában. Ugyanolyan zsibongás, mint máskor, a kofák hangosan kínálják a portékáikat, közben pletykát sugdosnak egymásnak. Mila sem marad ki ebből. Ugyan már nem idegennek, de még mindig különlegesnek számított. Megszokták, hogy közöttük él, de még most sem tudja senki biztosan, hogy ki is ő és miért is van ott. Mila tudja, s ez éppen elég. Szívesen beszélget mindenkivel, csak saját magáról nem beszél. Nem övezik nagy titkok az életét, talán csak nagy bánatok… Nem beszél róluk, elég volt egyszer megélni, túlélni… majd megtanulni elfogadni, és eltenni lelke legmélyére...

Húst vett, halat, friss házi kenyeret, fekete retket, káposztát… A portéka mellé mindenütt kapott egy kedves mosolyt, néhány kedves szót, hogy már régen látták… Pedig a múlt héten is volt a piacon. A kosár egyre nehezebb lett. Mila tudta, hogy abba kell hagynia a vásárlást, mert nem bírja majd felvinni a kosarat, de még csak vett egy kis üveg mézet, egy másik üvegecske házi lekvárt. Aztán már csak udvariasan elhárította a kínálást, valóban nehéz lett a kosár.

Elindult a kis pékség felé, ahonnan csábító friss sütemény illat szálldogált. Ennek sosem tudott ellenállni. A pékség ajtajában megállt egy pillanatra, valami furcsát érzett. Visszafordult. A piac távolabbi sarkánál egy férfi állt, őt nézte. Mila elpirult, pedig jókora távolság volt közöttük. Lassan bement az üzletbe, remegett a keze, minden porcikája. Ideges lett, a gyomra összerándult. Már nem volt kedve süteményt enni, kakaót inni… menekült volna, bár még azt sem tudta, mi elől, jól látta-e, amit látott… Megint az a régi érzés… Ó, Istenem, mennyire fájt… nem lehet, hogy újra előjön! Közben mégis csak kért egy kakaót, egy finom házi brióst sok-sok cukorral. Beült a kedvenc kis asztalához… Halkan nyílt a bolt ajtaja… Magas őszes férfi állt az ajtóban, mélykék szemét fájdalmas szomorúság tette még sötétebbé… Mila remegő kézzel tette le a kakaós bögrét… lassan állt fel. Mitévő is legyen most, elrohanjon, ahogyan két évvel ezelőtt tette, vagy maradjon…

Nem volt választása… a férfi odalépett hozzá, megölelte… szavakra nem volt szükség: az ölelésében benne voltak a ki nem mondott szavak, a „megtaláltalak és soha többé nem engedlek el” minden szeretete…