.jpg?ph=8b00ed66c6)
Tisztító tűz
Mi jut eszedbe a tűzről? Előbb talán a pusztító erejére gondolsz, aztán arra, hogy milyen jó melegedni mellette a hideg őszi estéken, milyen jó nézni, ahogyan lobog a kandallóban. Utána talán eszedbe jut a purgatórium, a tisztítóműhely, ahol a bűnös lelkek a tűz által tisztulnak meg.
Most nem ezekre gondoltam, más megközelítésből szemlélem a tüzet…
Felballagtam ahhoz a sziklához, tudod, amit csak „kanapésziklának” hívok, ahol csak én vagyok vagy te és a mindenség. Most sokkal nehezebb volt az út, mint máskor. Mintha megnőttek volna a hegyek, mintha az utat szegélyező fasor közelebb jött volna, a fák kiálló gyökerei hatalmasra nőttek, nem lehetett egyszerűen átlépni őket, valósággal meg kellett mászni mindegyiket. Aztán az emelkedő is mintha meredekebben ívelt volna felfelé, több csúszós kavicsos résszel, kevés kapaszkodóval…
Lihegve értem fel, a ruhám is koszos lett, de a látvány, ami fogadott lenyűgöző volt. Körben hegyek, völgyek, lankák, aprócskára zsugorodott városok és falvak, a folyók pedig szinte cérnaszálnyi, girbegurba kék vonalaknak látszottak. Lihegve álltam pár percig, majd felmásztam még a sziklára, leültem, hátamat a magasba nyúl sziklafalnak támasztva. Egy pillanatra behunytam a szemem…
– Rég jártál itt – hallottam meg a hangját.
– Igen! – feleltem, de még nem nyitottam ki a szemem. – Nem volt elég lelkierőm szembenézni veled. – Most van?
– Most sincs elég, de összeszedtem magam – feleltem.
– Kezdetnek nem rossz… – tétovázott, hogy mondjon-e még valamit, aztán nem tette. Arra várt, hogy én tegyem meg az első lépést.
– Nyomasztanak dolgok és nem tudok tovább menni – nyögtem ki.
– Tudom! De csak te, magad szabadulhatsz meg tőlük.
– Hogyan?
– Rakj egy nagy tüzet és dobálj bele mindent, ami felesleges, ami nyomaszt.
– Tüzet? – kérdeztem. – Tisztító tüzet? Mint a purgatóriumban?
– Nem olyat, nem te, magad lépsz a tűzbe, hanem a mérgező gondolataidat, gondjaidat dobod bele…
Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán mire felocsúdtam, addigra egy hatalmas mező közepén álltam egy jókora tábortűz előtt. A lángok haragosan mardosták a fahasábokat, recsegett, ropogott a gúlába rakott fa, én meg csak álltam és néztem a tüzet, ahogyan egyre nagyobb lánggal ég.
– Kezd el! – hallottam távolról a hangot…
Mintha sötétség telepedett volna az agyamra, s mintha a világ összes baja bennem lett volna… Előbb csak egy könnycsepp gördült végig az arcomon, aztán patak lett belőle. S jöttek a gondolatok. Az elvesztés fájdalma, a bánat nyomora, a magány megélése, a rossz döntések súlya, a javak elvesztése, az útkeresés viszontagsága, a megértés hiánya, az önbizalom elvesztése, a „semmibevettek” érzése, a boldogság elveszített percei, a bizonytalanság érzése, a kreativitás szunnyadása… Mindegyik jókora fahasábként kerül a tűzre. Élethelyzetek vették át az érzések helyét. Megoldhatatlannak tűnő ügyek, feloldhatatlan ellentétek, lelki terror és egyebek. A tűzre kerültek azok is. Aztán emberek arca villant fel előttem. Éreztem, hogy ők azok, akiket szintén el kell engednem, ők azok, akik nem előre vittek, visszahúztak, leszívták az energiáimat. Térdre rogyva néztem, ahogy egy-egy fahasábként elenyésznek a tűzben.
Mire felocsúdtam a Nap fényesen ragyogott az égen! A tűz kialudt.
A kanapésziklán ültem, de már nem volt mellettem. Mély levegőt vettem, éreztem, amint a tüdőmbe áramlik, könnyű voltam, könnyű volt a lelkem, tiszta az elmém.
– Most elindulhatsz újra a saját utadon! – hallottam a hangot.
Honnan jött? Valahonnan távolról, onnan, legbelülről, ahová csak ritkán jut el az ember.
(Fotó: Fire by Brenna Cade)