Törődés...

2014.12.26 08:42

Elunta már a tornyot. Naphosszat az ablakban állt, várt és várt... A királylány most a trónteremben üldögélt, a trónhoz vezető lépcső alján. Arcát a kezébe temette, szomorúan nézte a padlót. Aztán dühös lett, kitört belőle a fájdalom. Még az udvari bolondnak sem volt kedve nevetni. Miért is lenne, hiszen a szépséges királylány búbánatos, és kesereg. A lány lassan állt fel, nehéz fátylát maga után húzva rótta a köröket a trónteremben. S ahogyan rótta a köröket, úgy nőtt benne az elhagyatottság érzése. Bár ott volt vele az udvari bolond, mégis magányos volt. Se az apja, a király, sem a királyfi, de még csak a sárkány sem törődött vele. Az apja ünnepelt az udvaroncokkal, a királyfi meg a vár alatti kocsmában iszogatott a sárkánnyal. Duhaj jókedvükben feledték a királylányt, feledték a viadalt… No, meg minek is az a kardforgatás, virtuskodás Jézus születésének napján?!

Tulajdonképpen a királylánynak sem az fájt, hogy nincs viadal, nem csapnak össze a pengék és a sárkány sem okád tüzet, sokkal inkább az, hogy senki sem törődött vele a szépséges ám törékeny nővel… A toronyba az apja záratta, valami mondva csinált okkal, mert félt, hogy elrabolja a sárkány. No persze, meg a mese kedvéért is. Ám a pikkelyesnek esze ágában sem volt királylányt rabolni.  Egyrészt csak egy feje volt, amit nem szeretett volna elveszíteni, másrészt jobban szeretett a királyfival vagy a falubeliekkel iszogatni a kocsmában… Meg különben is, mit kezdene egy sárkány egy királylánnyal?! Ilyen csak a mesében van, s manapság már nem a mesevilágot éljük… Vajon miért is nem?

Szerepek. A mesében szép szerepek vannak, tanulságosak, emberi értékeket mutatnak be. A főszerep mindig a királylányé, ez a legnehezebb és talán a legrosszabb szerep is. Hol szépséges, ám gyenge nőszemélynek kell tűnnie, aki fél mindentől, aki védelemre szorul, hol erős asszonynak, aki majd ott áll megmentője mögött… Na, persze!

Mindig szerepet játszunk, minden helyzetben, akár elfogadjuk, akár nem. Szeretem a hagyományos szerepeket, van bennük valami, ami megvédi az embert attól, hogy más legyen. A nő szép és védelemre szorul, a férfi erős és megbízható…

Csak ennyi lenne, de a szerepek között valahogy elmosódik mostanában a kontúr. Nincsenek határozott karakterek, mint ahogyan a fekete-fehér szemlélet sem lehet tisztán fekete és fehér. Valamit elveszítettünk valahol. Talán éppen ott, ahol a királylány azon gyötrődik, hogy nem törődik vele senki. Ott volt egy teljes királyi udvar, az összes udvaronccal, lovagokkal, hercegekkel, az összes királyi léhűtővel és a királylány mégis egyedül bolyongott a trónteremben…

Az a baj, hogy az egész modern világunk olyan, mint egy hatalmas trónterem és sok magányos királylány és királyfi bolyong benne, anélkül, hogy valaha is kereszteznék egymás útjait.

Néha azt érzem, el kell merülni újra a mesék világában, hogy ez emberi értékek a felszínre törhessenek, s újra példaként állhassanak az emberek előtt.

Talán még nem késő újra olvasni azokat a régi meséket…