Varázsvilág

2016.08.07 08:44

(Reggeli intermezzo: Ez a szó zakatolt a fejemben, amikor felcsaptam a laptop tetejét, hogy megosszam veletek a gondolataimat. A szó engem is elvarázsolt, mert jelszó helyett ezt írtam be a bejelentkező felületre, de a gépet nem sikerült elvarázsolnom… Nem engedett be.)

Az ember lánya mindig tanul valami fontosat. Lehet, hogy már másodszor, harmadszor olvasod ugyanazt a könyvet, de még mindig vannak mondatok, amelyek egyszerűen világítanak, kilógnak a szövegből, hogy végre vedd már észre őket, végre fogd már fel, amit mutatnak, amit mondani akarnak, amit meg akarnak értetni veled.

Azt hiszem, most én is így jártam. Végre felfogtam, hogy mindenki a saját világában él, s úgy varázsolja el saját magát, hogy észre sem veszi. Arról már sokszor írtam, hogy a világlátásunk, a varázslatunk attól függ, hogyan állunk a világhoz. Mi határozza meg? A lüktető, viharos érzéseink, a dinamikus vágyaink, látomások, gondolatok, hiedelmek, társadalmi elvárások, látásmódok, elképzelések, reménységek… Az, hogy ugyanarról a dologról másképpen gondolkodunk, ugyanahhoz a dologhoz más érzelmek kapcsolódnak. Objektív világkép nincs, ne keresd. Éppen ezek miatt nincs. Azt látod, azt érzékeled, amit elképzeltél magadnak, ami mind-mind a fentiekből fakad. Valójában nem azt látjuk, ami most van, hanem amit a gondolatink, félelmeink, elképzeléseink, önzésünk alapján megalkottunk. Müller Péter azt állítja, hogy az emberi léleknek saját mítoszteremtő képessége van. Azt hiszem, igaza van. Saját varázsvilágunkban járunk, s ha valami ebbe a magunk alkotta világba nem illeszkedik bele, akkor elégedetlenek, frusztráltak, idegesek vagyunk, s ezzel teremtjük az újabb valóságunkat.

A varázsvilág nem csak jó lehet, bár a szó nekem pozitív értelmet hordoz, valami szépet, jót, de nem így van. A rosszat is képesek vagyunk beletenni ebbe a varázsvilágba. Mindenképpen a sajátunk.

Tovább megyek. Az emlékeink sem mindig igazak. Azt gondolnánk, hogy a tudatalattink elraktároz mindent, s onnan csak elő kell varázsolni a múlt kockáit, az eseményeket, a gondolatokat, képeket. Igen, így van. Ám azt tudni kell, hogy a tudatalattink is azt raktározza el, amit mi gondoltunk arról a dologról, ahogyan mi éltük meg, amit éreztünk, beleképzeltünk, hozzátettünk vagy éppen elvettünk abból a történésből, eseményből. Objektivitás itt sincs. S olykor a tudatalattink is hazudik. Erős szó. Talán használhatnám helyette, hogy emlékezési hiba, de semmiképpen sem az objektív valóság. Mindenkinek a saját maga valósága a múlt is.

„Az ember a szemével csak érzékel, de a képzeletével lát. Azt is úgy, ahogyan a benső világa akarja.” /Müller Péter/.