Vasárnap

2014.02.24 21:37

 

Szakadt az eső. Nyári zápor volt. Mimi nem is bánta már, mostanában nagy volt a szárazság, a virágai nagyon megsínylették a forróságot, pedig mindennap locsolta őket. Háza egy nagyobb tisztáson állt, a domb aljában. A ház mellett egy ligetes erdősáv kezdődött, amely aztán sűrű, bozótos erdőben folytatódott egészen a hegyoromig, ahol viszont már az óriás szirt és a felhő volt az úr. Mimi szerette ezt a helyet. Csaknem tíz kilométerre lakott a városkától, ahová mindennap bejárt. Füves boltja volt…

Mindenki ismerte Mimit és a boltját is. A nagymamájától örökölte a kis üzletet, és az öreg hölgy nem csak azt hagyta a lányra, hanem a tudományát is. Mimi a szülei halála óta a nagyanyjával élt, ismerkedett a füvekkel, az illó olajakkal, a füvek jótékony hatásaival, a betegségekkel és persze sok-sok más egyébbel, ami a természetes gyógyítási módokhoz, betegség-megelőzéshez kapcsolódott. Azon kevesek közé tartozott, akik orvosi végzettségükkel a természetes gyógymódokban hittek és látták az igazi gyógyulás lehetőségét.

– Amit az emberek évezredeken át sikeresen alkalmaztak egy-egy betegség gyógyításában, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Építeni kell rá, alkalmazni kell, ha szükséges a modern orvostudomány vívmányaival együtt – mondta egyszer egy szimpóziumon. Nem aratott osztatlan sikert, mert sokan voltak, vannak olyanok, akik nem hisznek a gyógyfüvek hatásában. És persze ezzel erőteljesen meg is kérdőjelezték a lány hozzáértését, kételkedtek a diplomája hitelességében is. Azóta Mimi nem jár kongresszusokra, olvassa a szakirodalmat, de csak azért, hogy lépést tartson az orvoslás fejlődésével. Bár praktizálni nemigen akart később sem. Mimi úgy érezte, neki az a feladata a Földön, hogy beszélgessen az emberekkel, meghallgassa őket, hiszen egy-egy beszélgetésből sokkal több minden kiderül az adott problémával kapcsolatban, mint egy orvosi vizsgálaton. Az orvosi műszerek csakis az ember fizikai állapotát látják, a lelkit nem. Mimi a lélek kínjainak feloldását tartotta a legjobb gyógymódnak. Sokat gondolkozott ezeken a kérdéseken, különösen ilyen esős napokon, amelyek ráadásul többnyire éppen vasárnapra esetek.

Ennek ellenére szerette a vasárnapokat. Ilyenkor sokáig lustálkodott, későn reggelizett, olykor nem is ebédelt, olvasott, sétált nagyokat, gondozta a kertjét, amelyben a virágok mellett sok-sok gyógynövény és fűszernövény is nőtt. Persze, ezen a napon szóba sem jöhetett a séta, pedig Mályva, a szépséges szürke macska már nagyon szeretett volna sétálni. A Mályva nevet azért kapta, mert mindig egy bordó színű mályvatő alá húzódott be. Mimi csak nevetett rajta, amikor előhúzta a virág alól. S annyiszor elmondta, hogy ez a macska szereti a mályvát, hogy egyszer csak azt vette észre, a macska hallgat erre a névre. Attól kezdve Mályvának hívta. Nos, Mályva éppen az ajtót kaparászta. Mimi hiába rázta a fejét, hogy most inkább nem menne ki, mert szakad az eső, a macska hajthatatlan maradt. Nyávogott és kaparászott.

– Na, jó! – áll fel Mimi a kényelmes karosszékéből. – Kimehetsz, de nem teheted be a lábad a házba, amíg a bundád csontszáraz nem lesz – résnyire nyitotta az ajtót, ám mielőtt még a macska kisurrant volna Mimi nagyok kiáltott. Az ajtó előtt a faverandán egy férfi feküdt. Első meglepetéséből magához térve, közelebb lépett. A férfi irtózatos szagot árasztott. Mimi beleszagolt a levegőbe, s kis híján rosszul lett olyan alkohol felhő terjengett a férfi körül. Hirtelen azt sem tudta, mit kezdjen vele. Hívja a rendőröket, a mentőket, vagy kit? Végül is senkit sem hívott fel. A félig eszméletlen férfit nagy nehezen bevonszolta a lakásába, aztán feltette a kanapéra.

– Gyarló az ember, iszik, aztán meg ilyen állapotba kerül. Látod, Mályva, ez történik, ha az ember nem tud mértéket tartani – mondta macskának, miközben nagy nehezen felpóckolta a tehetetlen férfi fejét.

Amikor végre meg tudta nézni ki is az, akit bevonszolt a saját házába, alaposan meg is lepődött. Jóképű, borostás férfi feküdt a kanapén gyakorlatilag „hulla részegen”.

– Nézd csak Mályva, nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan, ápoltnak tűnik, de most mégis inkább az előbbi állapotában van – Mimi közben vizes ruhát hozott, megtörölgette a férfi arcát, aki csak nyöszörögni volt képes. – Azt hiszem, nem tehetünk mást, minthogy aludni hagyjuk, majd holnap, vagy talán órákkal később elmondja, ki ő, és minek is ivott annyit.

Mimi legnagyobb meglepetésére a férfi, akit közben egyszerűen csak Jimnek nevezett el, átaludta az egész éjszakát. A lány korán kelt ugyan hétfőn reggel, de nem eléggé ahhoz, hogy ne egy mérges pasival találja magát szemben.

– Ki a fene maga, és mit keresek én itt? – csattant a kérdés, amikor a hálószobájából belépett a nappaliba. – Minek hozott ide? Elrabolt?

– Jó reggelt! – köszönt kedvesen Mimi. – Örülök, hogy ilyen jól van! Tegnap délután nem egészen így nézett ki, s meg kell, hogy mondjam, részegen sokkal kedvesebb volt, legalább nem jöttek ki durvaságok a száján, ugyanis egy szót sem tudott szólni. 

− Mi az, hogy részegen? És mi az, hogy nem beszéltem? Azt sem tudom, hol vagyok, és azt sem, hogy ki maga…

− Libertwill-ben van, azaz éppen tíz kilométerre tőle, az én házamban, és ha nagyon akarja tudni, akkor tegnap délután a szakadó esőben, csaprészegen feküdt a teraszomon. A macskám vette észre…

− Libertwille? Azt meg hol a csodában tették le? És én, részegen? Ezt nem mondja komolyan!!!

– Na, most aztán elég! Mit gondol, szórakozásból tartottam itt egy vadidegen embert? Igen, tökrészeg volt, és ha a macskám nem vette volna észre, akkor valószínűleg a teraszomon józanodik ki, ha mástól nem, hát a hűvös éjszakától…

− Nem értek valamit…− szelídült meg a férfi hangja.− Hogy kerültem ide?

– Nos, erre a kérdésre nem tudok válaszolni, csak arra, hogy hogy került be a házamba, és miért töltötte a kanapén az éjszakát – mondta Mimi, közben a konyhába ment. – Kér kávét? És mellesleg be is mutatkozhatna… Én Jimnek kereszteltem, a whisky után szabadon. 

– Nagyon vicces, egyelőre jó lesz ez a név is. És kérek kávét – aztán csendesen hozzátette – Köszönöm.

− Nem keresik? Nem hiányzik senkinek? – kérdezte Mimi.

– Azt hiszem nem, nem keresnek, és nem hiányzom senkinek… már nem – a férfi hangjában volt valami nagyon szomorú, de Mimi még nem értette igazán, csak érezte, hogy nem mindennapi férfit sodort a házába a szél, és valami szomorú dolog történt vele. Szóval, ahogyan a Nagyi mondaná, nem véletlen, hogy ott van, mert ugye véletlenek nincsenek.

Mimi visszatért a nappaliba kezében két bögre kávéval. Mielőtt letelepedett kedvenc karosszékébe, a férfi kezébe nyomta a másik bögrét.

– Jót tesz, igya meg! – mondta.

– Köszönöm – a férfi belekortyolt a kávéba. – Finom.− kortyolgatott párat, aztán felemelte a fejét és a lányra nézett.

– Megmondaná, hol vagyok?

– Mondtam, Libertwille-ben, illetve a városkától kicsit távolabb, a hegyoldalban, az én házamban. Nincs itt semmi, csak én és az erdő. A városban dolgozom én is. Hamarosan mennem is kell, mert egy kis boltom van ott. Szóval, szedje össze magát – kérte a lány.

− Mi a legközelebbi nagyváros?

− Ebony.

– Ebony? De hiszen az csaknem ötszáz kilométerre van attól, ahol én lakom. Hogy kerültem én ide?

– Na, látja ez számomra is talány, mert sem autót nem láttam, sem repülőt, ami ide hozhatta volna, és különben is részeg volt, ahogyan ezt már többször is említettem – Mimi megitta a kávéját, felállt, hogy kimegy a konyhába. A férfi is fel akart állni, ám képtelen volt rá, megszédült, s mint egy élettelen farönk dőlt végig a kanapén újra. A lány odarohant.

– Mi a csoda történt magával? Hadd nézzem meg! – kezébe vette a férfi csuklóját, kitapogatva a pulzusát.

– Jól vagyok, nem kell, csak megszédültem – tért magához a férfi. – Fáj a fejem, és olyan érzés, mintha egy hatalmas üres dézsát hordoznék a nyakamon… voltam már jobban is.

– Gyakran előfordul, hogy iszik? – tette le a kagylót Mimi.

– Nem mondanám, hogy gyakran, a soha a legjobb kifejezés rá… Életemben nem ittam még alkoholt, legalább is eddig – a férfi próbálta felemelni a fejét, kevés sikerrel.

– Hozok valamit, maradjon nyugton – a lány kiment a konyhába, elővette a régi jól bevált, teakeveréket, készített egy erős teát és bevitte a férfinak. – Igya meg, jobban lesz tőle.

– Mi ez? – nézte fanyalogva Jim.

– Gyógynövényekből készült, nem fog meghalni tőle, ettől biztosan nem, ha már azt a tetemes mennyiségű alkoholt kibírta. Leszólok a városba, hogy az alkalmazott ma nyisson ki, én később megyek. Igya meg, sokkal jobban lesz!

Míg Mimi telefonált, Jim megitta a teát, de szinte azonnal el is aludt. Mimi ezt akarta. Ennek a teának a jótékony altató hatása megteszi a magáét. Jim tiszta fejjel fog ébredni, persze, csak órák múltán.

Valóban, a nap már magasan járt, delelt, mire a férfi magához tért újra.

– Szép lány! Itt van? – nézett körbe a nappaliban, de a lányt nem látta sehol. Mimi kint volt a kertjében és éppen Mályvával bolondozott. A macska a kedvenc gombolyagjával játszott, de az alaposan belekuszálódott az egyik rózsabokorba. Mályva ettől dühös lett, s minden mérgét a gombolyagon töltötte ki. Olyan vicces helyzeteket produkált, hogy Mimi a hasát fogta nevettében. Éppen ez egyik ilyen jelenet közepett lépett ki a férfi a teraszra. S bár a feje még kissé nehéz volt, már nyoma sem volt annak a kongásnak, amit korábban érzett. Meglátta a macskát, aztán a lányt és furcsa érzés töltötte el a szívét.

– Milyen idilli! – gondolta. – Kár, hogy ő ezt már soha nem élvezheti… Miért is? Mi történt? – rájött, hogy valójában nem emlékszik semmire.

– Szép lány! – szólt újra.

– Miminek hívnak! A macskát pedig Mályvának.

– Én Adam vagyok!

– Áááá, szóval van neve, és nem Jim. És hogy van, Adam? – Mimi visszaballagott a teraszra.

– Jól, köszönöm. Igazán sokat javított rajtam a teája – a férfi a tornác egyik tartóoszlopának dőlt.

– Jöjjön, még kap egy kis reggelit is, bár inkább már ebédnek mondanám – azzal elindult a konyhába. – Ja, igen! A seriff telefonált, a kocsija a városban van, a főtéren, amennyiben magáé az a fekete Porshe Cayenne, keresztben az úton. Miután nem okozott balesetet, nem fogják felelősségre vonni, de azt mindenképpen tudni szeretné a seriff, miért is hagyta ott az autót. A zene szólt, a kulcs benne… Nem vitték el, itt nem szokás – Mimi magyarázott, s ugyan nem látta, de biztos volt benne, hogy a férfi ott van a nyomában.

– Igazán rendes! Igen, az az én autóm. De még mindig nem tudom, miért vagyok itt, és miért ittam annyit, egyáltalán én ittam-e, vagy megitattak…

− Minden valószínűség szerint maga ivott, találtak pár üres üveget a kocsijában.

Adam csak a fejét rázta, sehogyan sem tudott visszaemlékezni, mi is történt. Leült a konyhában, szótlanul nézett maga elé. Mimi hagyta, sejtette, hogy próbálja összerakni az eseményeket, képeket, már, ha voltak képek. Egyszer csak megszólalt:

– St. Morissból indultam haza, akkor kaptam egy telefont, illetve egy sms-t, hogy vége…− kezdte a történetet. – Nem értettem, hogy miért, hiszen azt hittem jól megvagyunk Cloéval. Próbáltam hívni, nem vette fel, aztán egyszerűen kikapcsolta a mobilját. Hívtam otthon, nem vette fel, elmentem a házához, csengettem, nem jött ki senki… Csak a szomszéd, aki azt mondta, hogy Cloé ma elköltözött, végre elvitte a vőlegénye… Szíven ütött, hiszen úgy tudtam, az én vagyok. Ezek szerint mégsem én voltam. Dühös lettem, leteremtettem a nőt, aki rikácsolva ment vissza a házába kígyót-békát kiabálva rám. Nem érdekelt. Aztán a fájdalom volt-e nagyobb vagy a sértett hiúságom, nem tudom, bementem az első boltba és vettem három üveg whiskyt, abban a hiszemben, hogy azzal jót teszek magamnak. Megpróbáltam azt a két érzést alkoholba fojtani. Közben beültem a kocsiba és céltalanul elindultam valamerre, ki a világból… De, hogy hogy kerültem ide, arról igazán sejtelmem sincs – tárta szét a karját, jelezve, valóban képtelen rá visszaemlékezni. – Még jó, hogy nem okoztam balesetet! ­ sóhajtott fel keserűen.

– Ki az a Cloé?

– Cloé? A legszebb égi tünemény, akit valaha láttam. A nő, csupa nagybetűvel, csupa szuperlatívusokban… Összejöttünk, boldogok voltunk, s én azt hittem, nekem lesz a legszebb feleségem a Földön. Aztán történtek dolgok, kiderültek dolgok, s én megbocsátottam, mert csak a jövő képe lebegett a szemem előtt, s persze, nem láttam a „lila ködtől”. Azt hittem, én kellek. Nem én kellettem, csak a bankszámlám, a hírnevem, s mindaz, ami mögöttem van… Elhagyott… másik pasi, másik szerelem, másik világ. Egy dúsgazdag orosz…

− Ezt honnan tudja?

– Míg részegedtem, telefonáltam párat, és kiderült, amit már réges-régen tudnom kellett volna… A szőke bombázó nemcsak szép volt, hanem nagyon rafinált is. Úgy csavarta az ujja köré a férfiakat, hogy azok észre sem vették, mikor kezdődött senyvedő rabságuk. Én is belesétáltam a csapdába, pedig egyébként elég eszes üzletembernek tartom magam. Nos, hétköznapi, szokványos történet, az árvert pasival… Megérdemlem. Nem figyeltem eléggé az intő jelekre… Egyébként majd csak rájövök arra is, mit kerestem itt, hogyan jöttem ide. Mert, ha jól sejtem, akkor idáig gyalogolnom kellett, ha nem áll itt az autóm…

Mimi bólogatott.

– Valószínűleg a hegyi ösvényen jött fel, mert egyébként észrevettem volna, csak a házamig jön az út. Én is kocsival járok le a városba…− A lány még mondott volna valamit, ha nem hallja meg az autó zaját, amint éppen kiszáll belőle valaki.

– Mimi, itthon van?

– Igen, Roger, jöjjön csak be! Itt a seriff! – szólt oda Adamnek.

– Felhoztam a kocsiját Mr. Boricknak. Jól van már? – a seriff otthonosan lépett be a konyhába. – Kapok egy kávét, Mimi?

– Ez csak természetes, Roger, üljön le − invitálta a lány.

– Ó nem, nem akarok zavarni, csak felhoztam a kocsiját uram – mondta most már Adamnak címezve, amikor meglátta a férfit. – Gondoltam nem akar innen gyalogolni.

– Maga ismeri őt? – kérdezte Mimi, látva, hogy a seriff egy kissé alázatosan viselkedik. Nem értette.

– Nem, Mimi, személyesen még eddig sosem találkoztunk, de tudom ki, sokat olvasni róla az újságokban.

Most Mimi szeme nyílt tágra.

– Melyik rovatban? – a kérdést inkább Adamnek szánta.

– A gazdasági, pénzügyi és a társasági rovatban is – jött a válasz attól, akitől várta.

– Óóóó, most már értem, és tudom, miért volt ilyen ismerős! – a lányt elfutotta a méreg. − Maga Adam Borick, a híres és hírhedt pénzügyi zseni… Akkor már értem a korábban történteket is. Sajnálom, ami magával történt, de azt hiszem, most jobb, ha elmegy, még mielőtt felbolydul a világ maga miatt – Mimi mérges volt. Nem is akarta mérgét és rosszallását véka alá rejteni. – Azt hiszi mindent megtehet, csak mert pénzügyi zseni és híres? – dühöngött hangosan. – Embereket ölhetett volna meg, maga felelőtlen idióta!

– Igen, igaza van! Azt hiszem, jobb, ha elmegyek. Köszönöm a teát, az ételt, s azt, hogy befogadott egy éjszakára – azzal felállt és kisétált a házból. A seriffhez fordult – Köszönöm serif, hogy felhozta az autómat, és elnéző volt velem szemben. Hálás vagyok érte – azzal kilépett az ajtón. Még pár percig mozdulatlanul ült az autójában, aztán beindította és nagyon óvatosan és nagyon halkan elindult a hegyről.

Mimi megszokott kisvárosi életét alaposan felborította ez az eset. Tolongtak a boltjában, mert mindenki mindent tudni akart Adam Borickról. A lány nem volt az a pletykálós fajta, a bulvárhírek sem igazán érdekelték, de azon a napon szinte teljes képet kapott Adam Borick életének minden eseményéről. Többet tudott meg, mint amennyit akart, s mint amennyi rá tartozott. Sosem szeretett mások életében turkálni, a szakmai érdemeket elismerte, de a magánélet kiteregetését már nehezen viselte.  

– Tudod, Mályva! – vette ölébe a macskát délután, amikor hazament – Azt hiszem, sejtem miért mennek tönkre az ilyen tökéletesnek hitt kapcsolatok: az emberek nem tudnak elvonatkoztatni, nem tudnak kilépni abból a közegből, nem tudnak igazán emberek lenni, s nem tudnak szeretni sem… Aki így él, az nem szeret, mert képetlen rá, mert nem érti az egésznek a lényegét. Nem tud szeretetet adni, s emiatt nem tud kapni sem… ­− ebben maradtak.

Három nap alatt csitult a zaj a városkában. Az emberek még beszéltek egy ideig róla, de aztán minden visszatért a régi kerékvágásba. Mimi élete is. A meleg nyári napokon korán kelt, gyógynövényeket gyűjtött, szárított, a boltjában volt, embereket gyógyított, néha gyógyszerekkel, többször gyógynövényekkel, de legtöbbször inkább csak a lelküket, jó szóval, beszélgetéssel.

Nyár elején kapott egy képeslapot. Egy szál virág volt rajta. Mimi nézte, forgatta a képeslapot. Egy rövid üzenet állt rajta: „Köszönöm. A.B.” Persze, újabb szenzáció lett belőle, mert a postás soha nem vitte fel a küldeményeit a hegyre, mindig a boltba adta be. És Mimi éppen nem volt ott, csak az alkalmazott. Ez pedig éppen elég volt egy újabb rohamhoz: mindenki aznap akart gyógyfüveket venni és gyógyulni is.

A vihar újra lecsendesedett, s közben lassan elmúlt a nyár. Mimi elfogadta, hogy ez a nyár sem hozta meg számára a várva várt szerelmet, pedig a jóslat szerint, ezen a nyáron kellett volna bekövetkeznie. A nagyanyja mindig tudta, mit beszél, és sohasem tévedett. – Talán én vagyok az első kivétel, nekem nem megy – gondolta néha kicsit keserű szájízzel. De csak ennyit, aztán tovább is lépett, elsüllyesztette a témát szívének legtávolabbi zugába. Pár napig talán szomorkodott egy kicsit, de aztán újra ő volt a régi Mimi, akinek a szíve csordultig van szeretettel, aki hálás az élet minden apró történéseiért, amelyek jobbá tehetik a világot és a benne élő emberek életét. Ő volt az az ember, aki a puszta létezésével, egy mosolyával képes volt vidámságot vinni az emberek életébe, mosolyt csalni a legelkeseredettebb ember arcára is. Az emberek szerették a közelségét, a kedvességét, a megértését.  

A nyár utolsó napjaiban a lány egy csokor rózsát kapott. A kísérő kártyán csak annyi állt: „Jobb későn, mint soha… A. B”. Az alkalmazott leskelődött, bár nem volt rá szükség, hiszen a futár helybeli volt, a virágcsokor a helyi virágküldőtől származott, így pillanatok alatt elterjedt a hír a városban, hogy Mimi virágot kapott egy titokzatos hódolójától. Annak sem kellett túl sok idő, hogy az ’A. B.’ kezdőbetűt nagyon gyorsan összekössék Adam Borick nevével. Délutánra újra tele lett a bolt, a kíváncsiskodók látni akarták a csokrot, amit a lány kapott. Mimi jól ismerte a közösséget, tudta, ki kell tennie a csokrot közszemlére, így majd nyugta marad. Hamar híre ment a hatalmas csokor, gyönyörű rózsaszín rózsának. Mimi pedig gondolt egy merészet, amikor bezárta a boltot, a virágot kitette a kirakatba közszemlére. Így mindenki láthatta, megcsodálhatta. Persze, aztán annak is gyorsan híre ment, hogy Mimi biztosan így akarja kifejezni, hogy köze van a férfihez. Nemhogy köze nem volt, egyenesen zavarta a néhány hónappal később érkezett virág. Nem is akart arra a férfira gondolni, ám mégis csak egyre ő járt a fejében. A rózsák csaknem két hétig virítottak, s mire megfeledkezett volna az egészről, addigra érkezett egy másik, egy még szebb, még nagyobb csokor. „Azt hiszem, valamit magánál felejtettem. Nem megy ki a fejemből…A.B.”.

– Mit akar ez tőlem? Sem szőke nem vagyok, sem hosszú combú bombázó, a pénze sem érdekel… és emberileg sem vizsgázott túl jól nálam – gondolta, miközben egyre csak a kártyát forgatta a kezében. Nem tette a virágot közszemlére. Nem vitte haza sem, bent hagyta a raktárban. Nem akart többet rá gondolni, s mégis folyton azt tette. Sőt, otthon, a ház csendes nyugalmában leült az internet elé és beütötte a férfi nevét a keresőbe. Oldalakon keresztül ömlött az információ. Egy-két cikket elolvasott, aztán arra a következtetésre jutott, hogy jobb, ha nem is foglalkozik vele, jobb, ha elfelejti, ennek a férfinak nem ilyen nők kellenek, mint ő. Kikapcsolta a gépet, bár mindegy volt, mert az agyában elraktározta az összes olvasott információt. Ebben nagyon nagy tehetség volt.

Az erdő színesebb volt, mint valaha. Az ősz meleg színei egészen elvarázsolták a környező hegyeket, dombokat. Az izzó vöröstől a lágyabb rozsda-árnyalaton át a vakító sárgáig, a satnya zöldig a színskála teljes palettája előbukkant. Mimi imádta ilyenkor az erdőt. Barangolt, őszi növényeket gyűjtött, terméseket szedett. Mályva pedig legtöbbször ott lebzselt körülötte.

Egy kellemes őszi vasárnap délutánon éppen a sétájukból tértek haza, amikor Mimi meglátta a fekete autót a ház előtti felhajtón. Nagyot dobbant a szíve. A férfi laza farmerben, ingujjban állt az autó mellett.

– Hát maga mit keres itt? Feltételezem, most nem részeg…− mondta Mimi kicsit csípősen.

– Szépen fogadja a vendéget, nem mondom – a férfi ellökte magát a kocsitól és a lány elé ment. – Itt hagytam valamit, ezért jöttem!

– Nem hozott semmit és nem hagyott itt semmit. Elrohant… − Mimi megállt, mert a férfi alig két lépésre állt meg tőle.

– De igen, itt hagytam valamit, de magam sem jöttem rá, hogy mit… egészen mostanáig, amíg meg nem láttam újra…

– Mi az? – a lány kíváncsi volt, de nem lépett közelebb. Érzett valamit, amit eddig még soha: valami vonzást, valami furcsa delejt, ami akarata ellenére fogva tartotta, s mintha közelebb és egyre közelebb tolta volna a férfihez.

– Maga! – Adam határozott mozdulattal megfogta a lány csuklóját és magához húzta. Mimi a meglepetéstől szóhoz sem jutott, de még védekezni is elfelejtett. – Nem tudom, mi ez, de hónapok óta nem bírom kiverni a fejemből, megpróbáltam, nem megy. Inkább eljöttem… vagy kirúg és elfelejtem, vagy magammal viszem. Más lehetőség már nem létezik – gyengéden magához húzta a lányt, megcsókolta olyan lágyan és érzékien, ahogyan csak nőt lehet. Mimi feladta minden ki nem mondott tiltakozását is, engedte, hogy a csók átjárja a testét, s olyan érzéseket szabadítson fel, amelyek évek óta szunnyadtak benne.

– Te egy boszorkány vagy, aki megbabonázott, aki magához láncolt és nem ereszt… De azt hiszem, már nem is akarok szabadulni, kell nekem ez a boszorkány minden bűbájosságával…

 

Mimi mosolyogva nézett fel az égre: „A Nagyi mégsem tévedett!”