Vonalak

2014.10.03 07:23

Felébredtem az éjszaka… Ez a szó jutott eszembe: vonalak. Mielőtt azonban a vonalak hosszáról és irányáról kezdtem volna elmélkedni, az álommanó úgy döntött, hogy ráérek ezzel reggel foglalkozni… Úgy is lett volna, ha az álmaimban nem jelennek meg újra azok a fránya vonalak: vékonyak, vastagok, feketék, színesek, egyenesek, girbe-gurbák, mindenfélék. Jókora összevisszaságban, egymást keresztezve, hurkolva, gabalyítva próbált meg mindegyik a saját irányába menni… Aztán egyszer csak a vonalak elkezdtek rendeződni. Meglepődve álltam és bámultam őket. Tudod, amikor egy hipermodern technikát használó filmben egy üveglap szerű monitor előtt állsz és a vonalak csak úgy jönnek-mennek a semmiből ott teremnek. No, ezek rendeződtek, egyik erre, másik arra, egyik a semmibe veszett, a másik szélesedett, egyenesedett, a harmadik meg mindenféle kacskaringót csinált. Elképedve bámultam őket…

Elindult egy rózsaszín vonal, érdekesen haladt az útján. A monitor aljáról indult, elért egy bizonyos szintet, aztán kicsit sötétebb lett. Miért pont rózsaszín? Talán mert lány/nő vagyok? Aztán újabb szakasz, újabb színváltás, s mellette megjelent egy másik szín is, egy halványzöld. Párhuzamosan haladtak, de közel sem egyenesen, néha nekilódultak, aztán visszaestek. Újabb váltás, piros szín, újabb szín csatakozott, újabb vonal… És hegyek és völgyek és kacskaringók. Megint egy újabb váltás, egy újabb vonal, egy kék, aztán kicsit később megint egy rózsaszín, picivel később megint egy kék… Már négy vonal volt egymás mellett, keresztezve egymás útját, kicsit kacsázva, de együtt haladtak… Egy egyik kék vonal előbb vastagodott, élettel teli lüktetett, majd egyre vékonyodott, halványult, aztán szép lassan el is tűnt… Kiléptem a helyzetből, mert a felismerés jókora érzelmi sokkot okozott… Három vonal maradt, egy piros, egy rózsaszín és egy kék, az utóbbi kettő élénk, élettel teli és vidám, a harmadik vonal, a leghosszabb megint csak változtatta a színét, egyre sötétebb piros lett, aztán mélybordóra váltott, majd a sötétbarnán át végül fekete lett. Néztem a vonalat, láttam kanyarogni, kitérőket tenni, újra visszajutni, s közben a két másik vonal, mintha kísérő lenne, ott volt, haladt a maga útján. A fekete vonal idővel kivilágosodott, néha újra élénken haladt tovább, néha keresztezte egy másik vonal, rövid ideig talán még egy irányba is haladtak… Majd újra az az egy vonal maradt, és haladt a maga útján, hol színesebben, hol feketén, hol nyílegyenesen, hol kanyarogva…

Vonalak. Ott állva az üveglap monitor előtt, beledöbbenek a felismerésbe. A saját életem vonalait látom… Te láttad már? El tudod képzelni? S vajon észreveszed mikor vált színt, mikor szélesedik ki, mikor vékonyul el, s mikor halványodik?

Nem tudatosul így bennünk, csak azt tudjuk, hogy valami változik. Ha benne vagyunk, mi magunk nem látjuk a görbét vagy az egyenest, néha a haladást sem… Persze vannak pontok, s vannak keresztutak, ahol elidőzünk egy kicsit, ki hosszabb, ki rövidebb ideig.

Aztán megyünk tovább, mert a vonal halad…

Ha már úgyis halad, megy előre, akkor legalább vegyük észre, hogy benne vagyunk, a mienk. Nem lehet rajta visszamenni, nem lehet elölről indulni, nem lehet kitörölni egy-egy szakaszt, nem lehet újra írni, de jobbá tenni, másképp csinálni még lehet…