A felhő szélén ültem, lógattam a lábam, ahogyan kisgyermekkoromban a székről, amelyre csak kínkeservvel tudtam felmászni... Hány éves vagyok? Nem tudom, csak azt tudom, hogy most egy felhő szélén ülök, és bámulom az alattam rohanó világot. A városok olyanok mint egy-egy méhkas, a falvak talán nyugodtabbak egy kicsit. De a folyók szaladnak innen fentről, a nagy vizek morajlanak, háborognak, a jégtáblák leválnak, elmerülnek, újra felbukkannak, s olvadással fenyegetik a világot. Köröttem a felhők fénysebességgel változnak, száguldanak, összeállnak és szertefoszlanak… Aztán lelassul minden,...

Bevallom, néha én sem, pedig nő vagyok, s biztosan értenem kellene saját fajtámat. A fenti mondatot most ugyan én írtam le, de Müller Pétertől idéztem. Csak így, egyszerűen. Olvasom az egyik könyvét. Többet is olvastam, s szinte mindegyikben van egy rész, amelyik a nőkről szól, olykor egy egész könyv, vagy kettő… Lehet, hogy sok. Végül is mindegy. Sokan és sokat írtak már a nőkről. Sokan kutatják a témát, s férfiak java része egy életen át arra törekszik, hogy megértse nőket: az anyját, a barátnőjét, a feleségét, a lányát... Meddő próbálkozás. Csernus is megmondta, ő is a téma szakértőinek...

Egész nap ez a gondolat járt a fejemben. Tudtam, hogy dolgom van vele… Emlékszem arra az augusztusi délutánra, amikor elhangzott az addig is sok ezerszer ismételt mondat: „ne félj, amíg engem látsz!” Aztán néhány nap, és nem láttam többet… Azóta hét nyár telt el, hét ősz, hét tél, hét tavasz… A mondatok a fülembe csengenek, néha visszhangoznak, máskor elemi erővel törnek fel újra a lelkem mély bugyraiból, betöltik a gondolataimat az érzéseimet, és nem hagynak nyugodni… Mennék, szaladnék a világból, nem tudom hová, merre, csak mennék… Tudom, hogy maradnom kell, dolgom van… Magammal, másokkal…...

Bevallom, az elsőn is írni akartam, de „magasabb erők” úgy döntöttek, foglalkozzak magammal, és egy kiadós influenza képében ledöntöttek a lábamról.  Figyelmeztetés volt! Akadt már több is, de ha a kisebbekből, a szép szóból – fejfájás, fáradtság, kialvatlanság  –  nem értek, akkor küldenek egy nagyobbat, hogy fogjam már fel végre, hogy pihenni kell, törödni magammal, a fizikális és a mentális egészségemmel… Megértettem a leckét.  Persze, az, hogy éppen szilveszterkor történt mindez, annyira nem esett jól, de hát mit tehettem volna. Tudod, az már nagy baj, amikor a pezsgős...

Valójában tudom, hogy előttem van, de a ködön át csak a halvány körvonalait látni. Tudom, hogy az égig ér, a felhők fölött van a csúcsa. Most olyan valószerűtlennek látszik az egész, félelmetes óriásnak, bevehetetlen erődítménynek. Közelebb érek, a köd nem enged, sőt, ha lehet még sűrűbb, még áthatolhatatlanabb akadályt gördít elém. A hegy közelébe érek. Tudom, hogy keskeny ösvény visz a csúcsig. Nem látom az ösvényt, a köd talán ott a legsűrűbb, ahol az ösvénynek kezdődnie kellene. Sopánkodhatnék a mindent beborító, sűrű, tejfehér természeti jelenség miatt, de nem teszem. Az az érzésem...