Érezted már úgy magad, mintha lebegnél ég és föld között? Láttad-e már magad előtt a végtelennek tűnő messzeséget, ahol a föld és az ég egybefolyt, mert a mező zöldje beleveszett az ég kékjébe? Végtelennek tűnő vagy talán az is… Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, valami zakatolt a fejemben, nem hagyott nyugodni. Kinyitottam a szemem, épp csak pirkadt a hajnal. Csend vett körül, még a kakas sem ébredt fel a távoli tanyán. Csak én vagyok fent. Bámulom a mennyezetet. Aztán megint a késztetés: „Kelj fel, menj ki, indulj el végre!” Hogy hová, merre és miért, arról halovány gőzöm sem volt, csak...

Mindig az a másik nap! Ez a nap sosem jó, valamiért sohasem megfelelő. Majd, talán holnap! ­­– mondjuk, és mégsem történik semmi. Meg szoktad tervezni a napodat? Vagy legalább eszedbe jut reggel, hogy milyen napot is szeretnél? Átvillan az agyadon az ébredés és az álom határán, hogy az előtted álló nap csodaszép lesz? Persze, tudom. Dehogy! Épp elég reggel kimásznod az ágyból, megfőzni az első kávét, amitől azt hiszed, magadhoz térsz. Eszedbe sem jut a „szép nap” gondolata, talán csak az, hogy ma már péntek van, s ezzel vége is a hétnek lesz két nyugis napod. Aztán gépiesen végzed a reggeli...

Én csinálok valamit, mondok valamit, mert azt gondolom, hogy te azt gondolod… Aztán te teszed ugyanezt, s már benne is vagy egy előre megjósolhatatlan kimenetelű, de mindenképpen értelmetlen dologban… Ebből áll az élet. Játszmákból. Mert ilyenek vagyunk, mert nem tudunk változni, mert nem akarunk, mert belénk van kódolva… Frászt! Van egyenes út. Megmondani a másik szemébe, hogy mit akarsz tőle, de ha nem szeretnél semmit, akkor azt is. Ennyi. A kapcsolatoknak így kellene működniük. Mindegyiknek. Családban, „párkapcsolatban” és barátságban is. Utálom a párkapcsolat szót, olyan egyszerű, olyan...

  Emlékszel a mesére? A herceg megszerezte a királykisasszonyt, aki a hatalmas palotában minden ajtót kinyithatott, ám volt egy szoba, hét lakattal lezárva, amelynek az ajtaján soha nem léphetett be. A királylány ám kíváncsi volt, tudni akarta, mit rejt a titkos szoba… Nem kell mindig minden ajtót kinyitni. Bennünk is vannak ajtók. Kiben több, kiben kevesebb. Ki zárkózottabb és több ajtót tart zárva, ki nyitottabb és több ajtót nyit ki. Az ember éppen olyan, mint az a bizonyos elvarázsolt palota, amelyiknek hét ajtaja van, de csak hat ajtón lehet bemenni. A hetedik ajtó zárva van. Hogy...

A minap olvastam: férfi keres hölgyet, komoly kapcsolat céljából. Feltétel: „ne legyen öreg lelkű.” A lélek nem lehet öreg – morfondíroztam a mondaton. – A lélek halhatatlan, ergo örökkön örökké fiatal… Aztán mégis elkezdtem gondolkodni a dolgon. Vajon mit gondol ez a férfi azokról, akik öreg lelkűek. Mit jelenthet ez számára. Netán mégis vannak öreg lelkű emberek? Annyifélét olvastunk már a lélekről, az örök vándorlásról, az asztrál testben való lebegésről, a túlvilági létről, az újjászületésről, és még ki tudja hányféle megközelítésről. Mindezeken túl mégis van ebben a fél mondatban...