Olyan szép, érdekes, beszédes, bölcsességekkel teli idézetek jelennek meg naponta a közösségi oldalakon. Olvasom őket, szeretem őket… Mily bölcs is az ember! Az idézetek azokat a gondolatokat fogalmazzák meg és közvetítik mások felé, amelyeket mi, emberek, nem akarunk, nem merünk, nincs hozzá elég bátorságunk, hogy kimondjuk, megmondjuk a másiknak, annak, akinek éppen szánjuk… Ez amolyan a „lányomnak mondom, hogy a menyem is értse” effektus. Bizonyos esetekben nem mondom, hogy nem jó, sőt kell, de az Életben vannak dolgok, amelyeket ennél sokkal egyszerűbben kell megoldani. Mondjuk úgy, hogy...

Olyan sötét van, olyan csendesek az utak… Csak egyedül rovod a kilométereket, nem látsz előre csupán annyit, amennyit az autód lámpájának fénye bevilágít. Haladsz, nézelődsz, gondolkodsz, próbálod a tájat nézni, kifürkészni a sötétben, de csak árnyak bontakoznak ki az éjszakában. Feladod. A fénycsóvát látod magad előtt, fenn a csillagos eget, a felhők mögül olykor előbukkanó Holdat, de inkább az utat kell nézned, pedig jól ismered… Messze még a város. A gondolatok pedig száguldoznak a fejedben. Miért is ne, hiszen egyéb dolguk sincsen. Kalandoznak. Hol a múlt képei villannak fel, hol a jövő...

  Azt gondoljuk, hogy beállunk a tükörbe és akkor látjuk magunkat. Igen, látunk valakit, akiről azt gondoljuk, hogy ismerjük, akiről azt gondoljuk, hogy mindent tudunk, és akiről tudjuk. kik is vagyunk. No, igen! Vagy mégsem! És azt gondolom, hogy ez esetben a vagy mégsem igaz. Vedd csak sorra a tulajdonságaidat, amelyekről azt gondolod, hogy olyan vagy… Sorold fel őket! Aztán tedd fel a kérdést, hogy valóban olyan vagy-e? Alá tudod támasztani? Vannak hozzá referenciáid, tapasztalásod, események, amelyek mind-mind arra utalnak, hogy valóban olyan vagy? Elhiszed magadról, vagy csak...

Egész életünkben hangok vesznek körül bennünket. Némelyikre figyelünk, némelyeket megszoktunk, szinte észre sem vesszük, másokra pedig felkapjuk a fejünket, örülünk neki vagy viszolygunk tőle. Szeretem a falusi reggelek hangjait, a hajnali kakaskukorékolást – bár olykor bosszankodom, mert ezt a kakas hajnali négykor teszi –, az ébredező udvarok hangját, a kutyák csaholását, a szekerek zörgését, a szomszéd bácsi dörmögő hangját, amint éppen „pálinkás jó reggelt” kíván. Aztán a madarak szárnyának surrogását, a déli harangszót, a tehenek bőgését, de még a fákat tépő szél süvítését, az égi háború...

Azon a mondaton gondolkoztam, amit az „Arckönyvre” is kitettem, azaz inkább csak kölcsönvettem valakitől. Azt gondoltam, gondolom, hogy mélységesen igaz rám… Persze, csak bizonyos értelemben, mint minden más is… Néha olvasok jó idézeteket, amelyeket ott, abban a pillanatban találónak érzek, aztán egy másik pillanatban már nem is annyira. Tény, hogy az ember néha darabjaira hullik, s néha éppen ezekből a darabokból áll össze az egész. Csak azok a darabok… Néha azt érzed, hogy belőled szakadtak, máskor azt, hogy a hiteid adták, hozták, keltették életre a gondolatot a fejedben… Máskor azt érzed,...