A minap olvastam egy bejegyzést a Facebookon − hol is máshol? E szerint két ember között a legrövidebb út: az egyenes beszéd. Igaz! Mégsem élünk vele. Egyáltalán tudjuk, mi az az egyenes beszéd? (És itt most nem Kálmán Olgára gondolok!) Sokszor leírtam már, hogy a beszélgetés fontos, elmondhatod, ami a fejedben van, elmondhatod, ami a szívedben van, lehetsz kedves, figyelmes, udvarias, bátor, és persze lehetsz végtelenül undok, utálatos, pökhendi… De még ezek is jobbak, minta nem mondanál egyetlen szót sem.  Azt hiszed, hogy, ha nem beszélsz, akkor nem kommunikálsz? Jaj, dehogyis nem! A...

Ó, azok az éjszakák! Ott minden megtörténhet! Álmok jönnek, álmok mennek… Néha alaposan összezavarják az emberi elmét, mert egy cseppnyi közük sincs az éppen zajló valósághoz, mégis olyan igazinak tűnnek, hogy ébredéskor átsuhan a gondolat a fejeden, hogy „biztos, hogy csak álmodtam?”… Az út mezők mellett haladt el, aztán szántóföldek következtek, a búza rég felszántott parcellája, a levágott kukoricának is már csak hűlt helye. Távolabb a fák sárguló levelei, az út mentén néha egy-egy bokor a rajta pirosló csipkebogyóval, a másikon az érett kökénnyel. De jó lenne megállni, szedni egy kis...

Három pillangó, három kívánság… S a kívánságok lepkeszárnyon jutnak el oda, ahol talán be is teljesülhetnek. Lepkeszárny: selymes, gyönyörűséges, színes, vidám, s mégis van benne valami földöntúli törékenység, a múlandóság, az élet illékonysága. Tudod, milyen az, amikor megfogsz egy pillangót. Azzal, hogy a szárnyát érinted, lesöpröd róla azt a finom port, ami élteti, s csaknem megölöd, de legalább is szárnyaszegetté teszed a csodalényt… Éppen olyan ez, mint az álmaink, vágyaink, kívánságaink... Azokkal is óvatosan kell bánni, mert törékenyek, múlékonyak, illékonyak, mint a pillangó élete… A...

Már megint a természet csodás fényjátéka! Óriási dolgokra képes! A Nap sugarai épp csak megvilágítják a sárguló levelű szomorú fűzfát. A levelek egy része még zöldesen fénylik, a másik része sárgásan zizeg már. A cseresznyefa lombja is sárgul, ragyog a napsütésben.  Aztán az ég kékje szépen lassan sötétül, a fák mögött egyre szürkébb felhő borítja az eget. A Nap óvatosan visszahúzódik, a levelek fénye eltűnik. Egy szürke galamb repül át riadtan a kerten, egy pillanatra megtelepszik a villanyoszlop tetején, körbenéz, aztán tovarepül… Tovarepül, mint ahogyan az éjszaka árnyai is semmivé...

Ez a mondat mindig szöget üt a fejembe. Az akaratos ember erre azt mondja: „dehogy engedem, amikor nagyon-nagyon akarom, hisz a végén még valóban elveszítem!” A türelmes ember azt mondja: „ha akar, ide talál, ha meg nem az enyém, megfeszülhetek, akkor sem kapom meg!” Aztán az akaratos ember rájön, hogy talán mégis a másiknak van igaza, mert akármennyire kapaszkodik, küzd, harcol azért a valamiért, mégsem kapja meg. A figyelme folyamatosan azon a dolgon van, fogva tartja, nem ereszti… És persze pocsékul érzi magát, szenved, a miértekre keresi a választ. Pedig sokszor elmondtam már: a miértekre...