Napok óta nem írtam, tudom. Szétszaladtak a csikók belőlem, más kötötte le a figyelmem. Már jobb, kezd belém visszatérni az élet, s talán írni is több kedvem lesz. Az elmúlt napokban nem tudtam mást tenni, csak olvasni és gondolkodni dolgokon… Milyen törékeny is az ember, és mennyire képtelen magát erőben és egészségben tartani, a test, a szellem és az elme egyensúlyát megteremteni. Ha valamelyik részen nincs rendben valami, akkor jönnek a betegségek… Aztán a múltban merengtem egy kicsit. Emlékeket kerestem a múlt óceánjának mélyén… Nagy víz, zöldeskék, olykor sima és kedves, máskor haragos...

Lázálmok. Hogyan lehet ilyeneket létrehozni? Nos, lázasan, betegen, verejtékben úszva fél éjszakákon át… Ezért volt kevesebb mostanában az olvasnivaló… Az ügyeletes orvos barátomtól jövet tegnap azon tűnődtem, miért is vártam eddig. Azt gondoltam, sima nátha, kiélvezem gyorsan, aztán elmúlik. Követve azt az elvet, hogy úgyis elmúlik. Dehogyis! Ez egy kitartó valaminek tűnik, erős vírusnak, amely úgy gondolta, hogy most aztán kitombolja magát a szervezetemben, s majd jól megmondja nekem… Nos, a tombolás megvolt, a „megmondás” is félelmet keltő lázálmok formájában, félig átaludt, és félig...

Így szól a dal… No, azért álljunk csak meg itt egy kicsit! Ezt azért így, nem mondanám! Pláne gyötrelemről nem beszélnék… Mostanában olvasgatok ezt, azt. Olykor azt érzem, többet, mint kellene, mert ez a sok információ csak összezavarja az ember lányát. Keresi a sort benne, az összefüggést, az irányt. Reménykedik, hátha ez a sok okos ember egyszer valami hasonlót is mond netán ugyanarról a dologról. Nem ez történik. Marad a hámozgatás… Vagyis, elolvasom, de aztán megyek a magam feje után. A szerelem és a szeretet örök téma. Ne tessék összekeverni! Két különböző dolog. A szerelem az olyan...

Egy kis hangya kapaszkodott fel a laptopom szélén. Néztem, amint aprócska lábaival próbál kapaszkodni a teljesen sík, sima felületen. A képernyő szélén még csak-csak tudott haladni, de a monitorra tévedve lezuhant. Nekem csupán pottyanásnak látszott, de az pici élőlény valóságos zuhanásként élhette meg. Reggeli trauma – gondoltam – a szegény hangyának. Máskor talán észre sem veszem ezeket az apróságokat, elmegyek mellettük, mert a gondolataim egészen máshol járnak. Próbáltál már a jelenben lenni úgy igazán? „Itt vagyok! – mondod. − Micsoda botor kérdés ez már megint?!” Méltatlankodva nézel...

Olyan sokszor írtam már a csend erejéről, s mégis mindig van valami, ami visszavisz hozzá. Mit is jelent a csend? Abszolút csend szinte nincs is, vagy mégis van? Néha az erdőben sétálva próbálom élvezni a csendet, a város zaja nélküli világot. Aztán rájövök, hogy ez a csend sem az igazi, hiszen tele van apró zajokkal: madárfüttyel, méhek zümmögésével, az ágak recsegésével s ezer más apró zajjal. Ezek olykor hangossá, fülsüketítővé teszik a természet csendjét is. Persze van, abszolút csend, de azt gondolom, azt csupán kevesek élhetik át. Kevesek képesek olyan mélységekre lemenni, hogy...