Fényesen ragyogott a Nap. Az ég valószerűtlenül kék volt, a zöldeskék tenger pedig fürdött a napfényben. Ez volt az első, amit meglátott… Csak állt és nézte, élvezte a természet csodáját, bámulta az öböl másik oldalán az égre meredező, kopasz hegyeket. Hogy mi tartotta fogva a tekintetét? Talán az a végtelen erő, amely ezekből a kopár hegyekből áramlott felé. Égetően tűz a nap, a növények szinte vízért kiáltanak, az emberek ásványvizes palackokkal a kezükben, kalapokkal a fejükön mennek dolguk után, a hegyek pedig állnak némán, tűrik a szinte perzselő napot, olykor a tenger szeszélyét, máskor...

Néha az embernek furcsa gondolatai támadnak. Eszébe jut valami, aztán tovább szövögeti, ruhát ad rá, majd leveti, mást aggat rá. Ebből aztán még furcsább dolgok jönnek ki. Lásd ezt itt! Olyan nincs, hogy lehetetlenség, csak tehetetlenség van – szoktuk mondani. Aztán mégis, ha valami nem sikerül, nem tudjuk elintézni, megoldani, akkor azt mondjuk rá, hogy lehetetlen, és tovább is lépünk. Bennem mindig ott van a „kisördög”, hogy miért is lehetetlen? Biztosan van megoldás, csak nem keressük, nem kutatjuk, mert abban a hitben élünk, hogy nem lehet. No, ezek azok a bizonyos korlátozó hiedelmek....

Hányszor elmondtam már, hogy az Élet szép! Nagyon sokszor, és mindig találok még valamit, amiért újra és újra érdemes elmondanom. Tudod, hogy honnan fakad a szépség, honnan ered? Miért veszed észre? És miért nem? A szépség belülről fakad – talán elcsépeltnek tűnik a mondat, agyon emlegetettnek, és emiatt szépen el is megyünk mellette. Csak legyintünk egyet, hogy már megint, és megyünk tovább. Pedig igen! Nézz csak magadba! Te mit tartasz szépnek, és miért pont azt tartod szépnek? Olyan nincs, hogy minden tetszik mindenkinek. Olyan sincs, hogy mindenki ugyanazt tartja szépnek. De mégis...

Ahogy belépett a kovácsoltvas kapun, rátelepedett a csend. Az a mélységes, békés nyugalommal teli csend, amelyet csupán a temetőben érezhet az ember. A lelkek csendje, amely tiszteletet parancsol, amely hallgatásra, halk beszédre készteti az embert. Késő nyári délután volt, a temető virágba borult. Néhány sírnál virágokat öntöztek a sírkert látogatói, rendezgették a holtak nyughelyét. Az asszony megállt a sír előtt, nézte a fekete márvány kőtáblát, amelyen a név évről évre fakult, mutatva az idő múlását… Hány éve is már? Sok. Jó ideje nem számolta már, telik az magától. Az idő a gyógyír arra,...

Dideregve ébredt fel. Persze, mert facsaró víz volt a pizsamája. Hirtelen rántotta le magáról a takarót. Nem akart hinni a szemének és az érzékeinek. A pizsamája vizes volt, az ágynemű szintén. De csak belül, ahol a teste volt. Nem értette, csak azt tudta, hogy iszonyatosan kényelmetlen és iszonyatosan vizes, és fázik. Fel akart kelni, de rájött, hogy az sem annyira egyszerű. Olyan gyengének érezte magát, mint egy három napig tartó lázas betegség után. Remegett a lába, alig bírt megállni. Kínkeservesen húzta fel a papucsát és vánszorgott ki a fürdőszobába. Szagolgatta magát, próbálta...