Megint eltelt pár nap. Ez most ilyen. Most nem az írás volt a legfontosabb. Túl vagyok életem egyik legnagyobb és legnehezebb döntésén. Feldolgozás időszaka következik. Súlyos döntések, súlyos érzésekkel, súlyos gondolatokkal. Hogy könnyebb lesz-e? Nem tudom… Még nem tudom… Örök optimista vagyok, tehát nem lehet másképpen! Feladni valamit, ami csaknem 30 éve része az életednek éppen olyan, mintha elveszítenéd az egészet. Ott állsz egy üres ház közepén, a szemed előtt, a könnyfüggönyön át csak peregnek az események… Az elengedés egy hosszú és nehéz feladat… Tele van szomorúsággal, mert valami...

Bosszantó egy valami a lakásban, házban, mégis olyan nagy jelentősége van. És ráadásul mindenütt ott van. Az egész házad tele van küszöbökkel. Sőt, az egész életed, ha úgy vesszük. Az első mindjárt az esküvő után, amikor az ifjú férj átemeli az ifjú feleséget a közös otthon küszöbén… Az idő telik, s aztán már észre sem veszed a többit, mert természetesnek tűnik, hogy mindenütt ott vannak. Néha-néha mégis láthatóvá, érzékelhetővé válnak ezek a küszöbök. Jobb esetben csupán belebotlasz, megütöd a lábad ujját, elmondasz egy félig szalonképtelen „jóistenit”, aztán fájó lábujjal tovább sántikálsz…...

Éppen ennyi ideje nem írtam, azaz csak 8, mert tegnap felraktam egy szösszenetet a Facebookra. Talán már ideje tollat, billentyűzetet ragadni újra. Tudod, van az úgy, hogy az embernek rengeteg mondanivalója lenne, mégsem képes sem kimondani, sem leírni egyetlen aprócska szócskát sem. Bent maradnak a szavak, a mondatok, a gondolatok, az érzések, s amikor már szétfeszít, akkor egyszerre akar kiömleni az egész… Kilenc nap nagyon sok mindenre elég. Döntésekre mindenképpen, az érzések feldolgozására nem igazán. Az egy kicsit hosszabb dolog. S tudod, korábban már sokat írtam róla, hogy egy döntés...

Ültem a gép előtt, előttem sok papír, könyvek, olvasnivalók, a félre rakott orosz szótár és füzet. Halk zene szólt mellettem… Kellemes, szívet-lelket melengető. Olyan furcsa hangulat lett úrrá rajtam… Írni kellene, elmondani, mi van legbelül… Szavakkal nehéz leírni azt a hangulatot, azt az érzést, amely hatalmába kerített. Felemás. Tudod, olyan ez, mikor hajt valami és mennél, rohannál, mert egyik feled azt akarja. Tenni, csinálni, haladni, túl lenni rajta… A másik feled viszont maradna még, mert jó itt neki, mert köti valami, húzza vissza, marasztalja... Az érzések pedig összekavarodnak...

Olyan ez, mintha nem lenne mit mondanod, belül mégis szétfeszít valami. Hozzákészülsz, gondolkozol, s amikor ki kellene mondani, akkor nem jön ki hang a torkodon. Hiába formálod a szavakat, hiába erőlködsz, nem megy, ezek a szavak bent ragadnak. Pedig tudod, hogy ki kellene mondani, át kellene élni, meg kellene könnyezni… Úgyis felszakad, kiszakad, kirobban, s ha szerencséd van, megúszod egy lelket rázó zokogással, ha nincs szerencséd, akkor rátelepszik a lelkedre és egészen addig nyomorít majd, amíg már fizikailag nem fáj. Azt szoktam mondani, hogy „csak akkor beszélj, ha a csendnél...