Aprócska lángnyelvek mutatnak utat a fáradt vándor lelkeknek. Pislákolnak a szürkületben, lámpásként világítanak a sötétben, s valami földöntúli, fenséges fénnyel töltök meg a holtak nyughelyét. Halk zene szól, a holtakért, az emlékezők lelki üdvéért. Ilyenkor szép a temető. Mindenki halkan beszél, csendesen jár, hogy ne zavarja meg a szellemlényeket és az élőket sem. Végtelennek tűnik a csend, s ebben a csendben az emlékek sokasága lepi el a látogatók gondolatait. Azok is csöndesen röpködnek csak, az emlékezés mosolyát hívják elő néhány percre, hogy aztán veszteség fájdalmát újra elemi...

Valahol ott, a messzeségben biztosan van valami, amit nem láthatunk, amelynek nem lehetünk részesei... Egy ideig. Nem találjuk, nem leljük, pedig sokáig keressük. Aztán egyszer csak feltűnik.    Nem ezt akartam! Nem most! Később! Nem az enyém ez a világ! Kiáltások, hangok, amelyeket már senki sem hall meg, mert nem jutnak el sehová, elvesznek az éterben, a távoli jövőben, a közeli múltban. Az én kiáltása, hogy maradnék még, ám valami, valaki nem hagy maradni. Menni kell! Ez nem az az ország, ahol, és amit választhatsz. A döntés máshonnan jön, és neked, menned kell. Az ország, ahol...

Olyan ritkán használjuk ezt a szót, pedig része lehetne a mindennapjainknak. Vajon minek is, hiszen mi a különleges a mindennapokban? Ha ezt a kérdést megfogalmazod magadban, akkor bajban vagy! Belefásultál a szürke hétköznapokba, emiatt nem látsz meg semmit, ami jó, ami szép, ami más, mint a mindennapok része. Tudod, az úgy van, hogy minden belőled fakad. Az is, amit látsz. Ha pocsékul érzed magad, akkor bizonyosan nem fogsz szép dolgokat látni, és észre sem veszed mennyi különleges dolog, mennyi különleges ember vesz körül. Ugyan, mitől különleges valaki? – Legyintesz, és csak mész tovább a...

Még nagyon sötét volt, az utca csendes, egyetlen autó zaja sem verte fel a város eme részét. Lehet, hogy éppen a csendre ébredtem fel, hogy aztán forgolódva várjam, hogy az álom újra rám telepedjen. Sokáig váratott, majd észrevétlenül magával ragadott… Más világokba vitt. Átrepített egy erdő felett, lerakott egy tisztáson egy mesébe illő kis ház előtt. Derengett a hajnal, ahogyan a ház felé lépkedtem. A reggeli pára ködén át halvány fény sejlett a házban. Az ajtó csöndesen nyílt. Óvatosan levettem a kabátom, kiléptem a harmat áztatta cipőmből és háló felé indultam. Egy gyertya pislákolt még…...

Menthetetlenül itt az ősz. Láttam a fákat, csöndesen hullatják sárguló, néhol már erősen rozsdás leveleiket. Nem zizegnek most a sétálók talpai alatt. Sétálók sincsenek, hiszen két napja csak esik. Most van az ideje, essen… De mégis! A szürke fellegek, a folyamatosan cseperegő eső, elveszi ez ember kedvét. Kinézek az ablakon, látom a szemközti ház szürke falait, sötét ablakait, hallom az eső kopogását az ablakon, az utcai zajokat, az elsuhanó autók hangját, s hallom a kerekek alatt csapódó víz loccsanását is. Nem vagyok időjárás függő. Szeretek minden évszakot, de most szeretném, ha sütne a...