Az első akadálypályával akkor találkoztál, amikor felemelted a pelenkás popódat a földről és léptél néhányat. Hol az asztal, hol a fotel, hol a küszöb állta utadat. Talán a küszöb volt a legnehezebb. A saját első lépéseimre nem igazán emlékszem, de a gyerekeim első lépései mély nyomot hagytak bennem. Elsőre egyik sem tudta átlépni a küszöböt. Előbb átesett rajta, majd rájött, hogy megússza az esést, ha négykézlábra ereszkedve átmászik fölötte, aztán rálépett, majd végül elegánsan átlépte. Azóta már nem csupán a szoba jelenti az akadálypályát. No, itt sem a kalandparkokra gondolok, mert azokat...

Leginkább talán azzal jellemezhetném a csendet igazán, ha csendben maradnék magam is. No, de akkor hogyan is olvashatnátok a csendről? Megtörtént már veletek, hogy csak ültök egy szobában vagy kint a szabadban és egy rövid időre minden elnémul köröttetek? Ha megtörtént is, csak elcsodálkoztál rajta, hogy ilyen is létezik, s aztán szinte azonnal ott vannak a fejedben a gondolatok, újra hallod a madarak énekét, a bogarak zümmögését, az autók zaját, a szomszéd ajtajának csapódását. S aztán egyszer csak újra vágyódsz az után a bizonyos csend után. Még nem tudod miért, de újra abban a helyzetben...

Mi is a pillanat? Nem lehet megfogalmazni, nem lehet megfogni, megállítani, nem lehet rákiabálni, nem lehet szépen, csúnyán beszélni, veszekedni vele… Semmit sem lehet. A pillanat – jó vagy rossz – jön. Így vagy úgy, megélheted vagy hagyhatod elillanni. Néha hagynám csak úgy, elillanni… Ám mivel nem lehet rá felkészülni, nem lehet előre látni, így azt sem tudhatod, melyik az a pillanat, amit ezerszer is megélnél, s melyik az, amelyiket messze elkerülnél, kihagynál, tudomást sem vennél róla… Nekem volt ma egy ilyen pillanat. Facebookos bejegyzés egy kedves barátomról, akinek a puszta léte...

  „Ne sírj! Minden rendben lesz” – sok évvel ezelőtt mondta nekem egy „kisember”, aki akkor alig volt hétéves. Simogatta az arcom, vigasztalt, a szeméből olyan erő és bizakodás áradt, hogy csaknem elszégyelltem magam. Én meg, a nagy és okos felnőtt, hitehagyottan, tele félelemmel és szorongással, ott bőgtem egy kórházi folyosó végén, s már a sokadik kínnal töltött óra után azt vártam, hogy végre kinyíljon a műtő ajtaja, megjelenjen az orvos és mosolyogva mondja, hogy „Minden rendben van!” Megtörtént, csak persze még órákkal később. Közben többször a fülembe csengtek a kisfiú szavai,...

Szakadt az eső. Pocsékságos nap volt, esett, zuhogott, szemerkélt, aztán újra rázendített, még dörgött is. Őszidőben ez talán nem annyira szokványos, de ez van. A nappalim ablakából néztem, ahogyan esik, hol jobban, hol kevésbé, néha még a Nap is kidugta az orrát a felhők mögül egy pillanatra. Aztán vissza is húzta, ezt a ronda, nyálkás, nedves időt még ő sem szereti. No, és persze, esze ágában sem volt Szent Péterrel azon civakodni, hogy miért is tartja itt ezeket a nyomasztó szürke felhőket. Szóval a Nap is úgy döntött, hogy aznapra szabadságolja magát. Én is szívesen tettem volna, ámbátor...