Mi, emberek tudunk a legjobban falakat építeni.  Ezek a falak nem kőből vannak, nem betonból, sem egyéb más anyagokból, mégis kemények, szinte lebonthatatlanok. Képesek vagyunk magunk köré olyan falat húzni, amely nem engedi, hogy részt vegyünk saját életünkben. Bennünk vannak a falak, ezek „védenek” meg bennünket a külvilágtól, ás sokszor elzárnak saját magunktól is. Mostanában többet figyelem az embereket.  Felszínes, jellegtelen viselkedés, örökös védelem valamivel szemben, valami ellen. Vibráló szemekkel néznek szét, mintha épp fenyegetné őket valaki.  Vagy egyszerűen rád...

Sokan nem tudják mi ez. Énidő – micsoda szó! Pedig van ilyen. Azt az időt jelenti, amit magaddal töltöttél, amit magadra fordítottál, amikor magadra figyeltél. Nem kifejezetten a tükör előtt ülésre gondolok, amikor szépítkeztél, amikor egy órát töltöttél a fürdőszobában, hogy póthajat tegyél fel és műszempillákat, aztán másfél órát álltál a szekrényed előtt, mert „nincs egy rongyod sem, amit felvegyél”. Nem, nem erre gondolok. Nem ez az énidő. Az énidő az, amikor magaddal foglalkozol, amikor leülsz egy rövid időre és figyeled a gondolataidat, amikor meghallod a saját hangodat, a belsőd...

Ma nyitottam meg a 2017-es mappát szembesülve azzal a szomorú dologgal, hogy az idén még egy sort sem írtam. Vagyis de, de valójában mégsem. Írtam mindenfélét, leveleket, cikkeket, hosszabb-rövidebb egyéb anyagokat, ám ezek munkából, kötelességből, muszájból szaladtak ki az „elektronikus tollamból.” Valami mást szeretnék végre! Napok óta forog az agyam, kavarog, néha fortyog, máskor meg olyan üresnek érzem, mint egy kongó hordót. Aztán valami ismét megmozdul, egy gondolat elszabadul, kiszökik, ébreszti a többit, majd követi egy másik is, s megszólal egy hang a fejemben…. A lelked…, a lelked…,...

Nézem az üres lapot. Kavarognak a fejemben a gondolatok. Hol is kezdjem? Mikor érzi úgy az ember, hogy minden el és lecsendesedik körülötte. Mikor következik be ez a megszelídülés? Nem tudom, nincs pontos időpontja, nem lehet előre meghatározni. Ez egy érzés, ami magától jön, vagy soha nem talál meg, mert nem engeded, vagy éppen nem veszed észre. Sokat hadakozunk az életünk során. Hol másokkal, hol magunkkal, a belénk nevelt, belénk rögzült, külső elvárásokkal, a magunk támasztotta követelményekkel, a saját hiedelmeinkkel. Amikor épp azt gondoljuk, hogy most mással kell hadakoznunk, akkor is...

Én szépséges csomagokat képzelek el a lelkemben. Tudod, olyan halvány, cseppet sem harsány, szívet melengető szép színűeket, szép szalagokkal, masnikkal… Ó, az örök optimista, a széplelkű, az idealista! – biztos vagyok benne, hogy sokan ezt gondolják rólam. Talán igazuk van. Igyekeznem sem kell, ilyen vagyok. Az én lelkemben ilyenek a csomagok, mert azt szeretném, hogy ilyenek legyenek… Sok csomag van. Némelyik szabályosan, csodaszépen becsomagolva, többek csak hevenyészve összefogva, mint egy zsák, de a csomagolás nem durva zsákvászon, hanem kellemes, puha, lágy kelme, vagy éppen finoman...