Csak álltam ott némán, tanácstalanul, de közben az agyamban egymást kergették a gondolatok. Mit kergették? Akkora zűrzavar volt, hogy már-már az jutott eszembe – úgy a sok minden között −, hogy kerítek valahonnan villámgyorsan egy vasabroncsot, mert azonnal szétrobban a fejem. Persze, a gondolataim akkor is a saját életüket élték volna. Mit nekik, hogy már nincs hol káoszt okozni?! No, ezt a fejetlenséget az okozta, hogy üldögéltem, gondolkoztam, esélyeket latolgattam, pro és kontra érveket kerestem, aztán egyszer csak a saját fejemben, szembe találtam magam egy ajtóval. Ajtó. Na és? –...

Az úgy volt, hogy felálltam a fotelből és elindultam a kályhához. Régi vaskályha, nagyon szeretem, hangulatos, kedves, a régi világot, a nagyanyámat juttatja eszembe… Csak teszek a tűzre – gondoltam. Szeretem a majd 200 éves vaskályha melegét, a ropogó tűz hangját, a láng lobogását, a kályhából kiszabaduló meleg érzetét, az otthon melegét,  a vasajtó forróságát… Ott ragadtam a kályha előtt. Kinyitottam az ajtaját, láttam a forró parazsat, éreztem a belőle áradó forróságot, aztán ott üldögéltem a tűz előtt. Néztem, néztem, s közben ezernyi gondolat szaladt szanaszét a fejemben. Nem zártam...

Az élet néha furcsaságokkal próbál terelgetni bennünket. Két lehetőség van: vagy vesszük a lapot, vagy nem. Nem mindig értjük, mit is akar tőlünk azokkal a furcsa szimbólumokkal, megmagyarázhatatlan jelenségekkel, meghökkentő történésekkel. Aztán, ahogyan nézzük, lassan-lassan kibontakozik előttünk egyfajta értelmezése az adott jelenségnek. Néha egyszerűen nem tudjuk eldönteni, hogy amit látunk az a valóság egy szelete Dali-szerű értelmezésben, vagy a mesevilág egy aprócska része, amely varázslattal tart bennünket édes, mámorító fogságban. Olykor mindkettő igaz, máskor egyik sem. El kell...

Vannak emberek, akiknek az élet csupán fekete és fehér. Csak rossz és jó. Köztes állapot nem létezik számukra, nem érzik, nem akarják tudni. Keseregni, nyavalyogni, panaszkodni jobb. Pedig nem! És igenis van valami más is! Amikor azt érzékeled, hogy akármit teszel, semmi sem sikerül, semmi sem úgy alakul, ahogyan eltervezted. Minden és mindenki összeesküdött ellened, mindenki az ellenséged, bármit mondasz ferde szemmel, kétkedve néznek rád az emberek. A hivatalok packáznak veled, az autód a legváratlanabb pillanatban döglik be, a számlád szinte mindig nullára fut… Nem érzed a szeretetet sem...

„Milyen bolondok vagyunk mindannyian. (...) Hát igen, azok vagyunk. Akár a gyerekek. Úgy teszünk, mintha az élet valóságos volna és számítana... holott az élet nem más, mint az egyik Nagy Illúzió.”  /Agatha Christie/   Ez a szó ma többször is előkerült, többféle aspektusból. Szól másról, szólt rólam, szólt mások életéről és az enyémről is. Mi is az az illúzió? Érzéki csalódás, önámítás, látszat, egy külső inger - a valóság téves értelmezése. Ezek hivatalos megfogalmazások. Sajnos, mindegyik meghatározás igaz, egyik kicsit árnyaltabb, mint a másik, de a lényeg ugyanaz. Becsapod magad...