A lámpásokról nekem először mindig a kedves kis szentjánosbogarak jutnak eszembe. Soha nem láttam még őket nappal, de jártam olyan helyen, ahol éjszakánként ezek az aprócska lények zölden világító pontjaikkal csillagokként tündököltek az erdő szélén. Tudom, hogy nem visznek lámpácskát a szárnyukkal, mellső lábacskáikkal, de valahogy jólesik a lelkemnek azt képzelni, hogy ezek a kis „csodabogarak” picinyke zöld fényű lámpácskákkal a „kezükben” szálldosnak a sötétbe borult erdőben, utat mutatva az eltévelyedett embernek. A másik lámpás a lámpagyújtogató kezében van. Viszi a kezében a középkori...

Mitől van az, hogy az ember néha szárnyal, máskor épp csak vegetál. Egyszer csak jönnek a gondolatok, tervek, célok, teszed a dolgod, haladsz, örülsz és boldog vagy. Máskor azt sem tudod, merre vagy, mit és miért csinálsz, csak vagy, gépiesen működsz, s közben az idő telik. Ilyenkor nem találod a helyed, valami mást csinálnál, valahol máshol, de leginkább másvalaki lennél… Pedig szimplán csak motiválatlan vagy. Mi az a motiváció? Megfogalmazhatnám tudományosan is, de tudod, mit? Keresd meg a neten! Legalább ezer oldalt találsz, ahol ezzel foglalkoznak. Szóval nem magyarázok idegen szavakat…...

Annyi meg annyi megszokott dolgot művelünk. Megfigyelted már, hányféle szokásod van? És azokat a nap melyik részében, mikor és miért műveled? Ha nem, akkor talán érdemes velük foglalkozni egy kicsit. A reggel szokásosan kezdődik: álmosan csapod le az órát, mert már megint csörög hajnali fél 8-kor, amikor te csak 9-re jársz dolgozni. De mindegy lenne, ha 6-kor csörögne, mert ugyanezt éreznéd. Botorkálás következik a konyhába, fél szemed nyitod csak ki, mert a kávéfőző gombját már félig vakon is megtalálod. Jön a reggeli rutin, ami nem más, mint csupa-csupa szokás. Próbáltál már változtatni...

Egy kis ház az erdő szélén. Aprócska, kedves, szép, tiszta ablakokkal, amelyek tárva-nyitva állnak. Bent lebben a függöny a tavaszi szélben. A ház előtt kis kertecske, sok-sok virággal: fehérek, pirosak, rózsaszínek, kékek, lilás árnyalatúak, tarka kavalkáddá szelídülnek, ahogyan távolodsz a háztól. Kis tisztáson mégy keresztül az erdő felé. Nem is igazi erdő, inkább liget. Látod a fák mögött magasodó hegyeket. Azt hiszed, közel vannak, pedig dehogy. Csalóka délibáb csak. Hogy érzed magad? A képhez egy érzés is kapcsolódik, talán több is: ennyi szépség láttán az öröm az, amit érzel, a látvány...

Tudjátok, elég sokat ülök a gép előtt. Na, persze, dolgozom. Meg írok is, meg újabban itt okosodok is, tájékozódom a világ dolgairól. Mostanában ott tartok, hogy a tévét egy hónapja be sem kapcsoltam, még háttérzajnak sem. Nem voltam rá kíváncsi. Igazán a televízió műsoraira sem vagyok kíváncsi. A hírek csak a rossz történésekről szólnak, a világ bajáról, a világ fájdalmáról. Nekem ez olyan, mintha az a lenne a fő cél, hogy megfélemlítsük az embereket, vezessük őket félre és akkor azt teszik, amit mi akarunk, abba az irányba mennek, amerre mi akarjuk, csak azt a hírt hallják meg, amit mi...