Harangzúgás jött a távolból. Tudtam, hogy mennem kell. Sietve hkaptam fel egy kendőt a vállamra. A Hajnali szél szétzilálta a hajam, tépte rólam a kendőt, de én csak rohantam. Messze még a másik falu, és a harang hív, kérlelhetetlen hangja belehasít a levegőbe. Mennem kell! Csak késő ne legyen, csak láthassam még, csak foghassam a kezét, csak szólhassak két szót, csak elmondhassam neki, amit még sohasem mondtam… Szaladtam, azt sem tudtam, hol járok, elveszett tér és idő, csak a harangot hallottam. Mindig összerázkódtam, amikor meghallottam a kisharang hangját. Egy ember távozik el a földről...

Elunta már a tornyot. Naphosszat az ablakban állt, várt és várt... A királylány most a trónteremben üldögélt, a trónhoz vezető lépcső alján. Arcát a kezébe temette, szomorúan nézte a padlót. Aztán dühös lett, kitört belőle a fájdalom. Még az udvari bolondnak sem volt kedve nevetni. Miért is lenne, hiszen a szépséges királylány búbánatos, és kesereg. A lány lassan állt fel, nehéz fátylát maga után húzva rótta a köröket a trónteremben. S ahogyan rótta a köröket, úgy nőtt benne az elhagyatottság érzése. Bár ott volt vele az udvari bolond, mégis magányos volt. Se az apja, a király, sem a...

A kislány egy ideig tétován állt a kisfiú mellett. Egyszer csak hirtelen megfordult és fiú fülébe súgta: „Szeretlek”… Aztán a kislányok kacagós, pajkos mosolyával elszaladt. A szó, a kimondott szó viszont ott maradt… Hosszú évek múlva is fiú fülébe csengett. A barátaival üldögélt a kényelmesen berendezett nappalijában, a gyönyörű karácsonyfájával. Sokan voltak körülötte, mégis magányos volt. Leült a kandalló melletti karosszékbe, s egy pillanatra átadta magát a gondolatainak. Elhalkult a zsivaj körülötte, nem érzékelt semmit. Gondolatban ott volt a téren, a nyár közepén azzal a kislánnyal....

Mintha valami delej borítaná be lassan az embereket. Bár itt-ott még látok kapkodást, rohangászást, tülekedést, de talán már nem úgy és nem annyit, mint a korábbi napokban. A karácsonyi készülődés heve mindenkit magával ragad: szebbet, jobbat, drágábbat… Nem tudom. Szerintem nem így kellene, de ez csak az én véleményem. Esik a hó, a tél beborítja a kis falut, a téren álló hatalmas fát, a fa előtt álló emberpárt. S ha még meg is rázod kicsit, akkor olyan, mintha a hópihék hol kavarogva, hol vidáman hullanának a tájra. Üveggömb. Gyermekkorom egyik legszebb, legkedvesebb játéka. S milyen jó...

Napok óta nem írtam, tudom. Szétszaladtak a csikók belőlem, más kötötte le a figyelmem. Már jobb, kezd belém visszatérni az élet, s talán írni is több kedvem lesz. Az elmúlt napokban nem tudtam mást tenni, csak olvasni és gondolkodni dolgokon… Milyen törékeny is az ember, és mennyire képtelen magát erőben és egészségben tartani, a test, a szellem és az elme egyensúlyát megteremteni. Ha valamelyik részen nincs rendben valami, akkor jönnek a betegségek… Aztán a múltban merengtem egy kicsit. Emlékeket kerestem a múlt óceánjának mélyén… Nagy víz, zöldeskék, olykor sima és kedves, máskor haragos...