Felébredtem az éjszaka… Ez a szó jutott eszembe: vonalak. Mielőtt azonban a vonalak hosszáról és irányáról kezdtem volna elmélkedni, az álommanó úgy döntött, hogy ráérek ezzel reggel foglalkozni… Úgy is lett volna, ha az álmaimban nem jelennek meg újra azok a fránya vonalak: vékonyak, vastagok, feketék, színesek, egyenesek, girbe-gurbák, mindenfélék. Jókora összevisszaságban, egymást keresztezve, hurkolva, gabalyítva próbált meg mindegyik a saját irányába menni… Aztán egyszer csak a vonalak elkezdtek rendeződni. Meglepődve álltam és bámultam őket. Tudod, amikor egy hipermodern technikát...

A pokol bugyrai, vörösen izzó világ, páni félelemmel fűszerezve, borzalmakkal szegélyezve, zombikkal, holt lelkekkel, bűnös lelkekkel tömve… Valahogyan így képzeljük el az alvilágot, a poklot. Ha mégsem ez jelenik meg a képzeletünkben, akkor nézzünk valami pokoli horrort, vagy olvassunk Dantét… Bár azt gondolom, mindenki elméjében van valami az alvilágról, a pokolról, arról a helyről, ahonnan soha nem jönnek vissza a lelkek, elenyésznek a pokol tüzében… Nos, ilyen képekkel felébredni, nem gondolnám, hogy nagyon derűsen és vidáman indul a napod. A másé sem… Hogy aztán hogyan kerülsz a...

Sokszor bogarászom a világhálót, mert annyi érdekes dolog van rajta, s hatalmas mennyiségű információ és tudás. Olvasom az engem érdeklő témaköröket is, többek között az önismerettel, személyiségfejlesztéssel, szemléletváltással kapcsolatos oldalakat is. Mindig van egy-két, néha több olyan mondat is, amelyben találok valami érdekeset, hasznosat, megszívlelendőt, elgondolkodtatót. Néha valóban megfogadom a tanácsokat, de legalább is elgondolkozom, hogyan lehetne ezt az én életemre vonatkoztatni, abban hasznosítani, esetleg hogyan tudnék belőlük mások számára is használható információt...

A szél hangját hallom… Látom a lengedező fák lombjait az ablakon át. Hol jobbra hajlanak, hol balra, előre-hátra. Látom a kora reggeli Nap ébredező sugarait, s azt, hogy most halványkék az ég. Felhő sehol. Úgy döntöttek, ma nem zavarják meg a napsütést, legyen egy szép „öreg nyaras” napunk. Ez a szó jutott most eszembe. Van benne valami, ami a múlandóságra utal. Nem szeretem ugyan az elmúlás gondolatát, de a természet nem nagyon kérdezi meg tőlem, mit szeretek, és mit nem. Teszi a dolgát, és persze ez így jó. Várom még azokat a szép napokat, amikor a sárguló-rozsdálló levelek színpompás...

Láttam azt a képet… Ablakok voltak rajta, s mögöttük kikandikáló csodalények, akik vártak valakire, valamire… Mi is mindig várunk valakire, valamire, aki, és ami az ablakon túl van. Mert ilyenek vagyunk. Ablakok. Mit jelentenek nekünk az ablakok? Fényt egy házban, friss levegőt, láthatóságot −, ha csak a hétköznapi értelmét vesszük. Ám, ha egy kicsit mögé nézünk, akkor érdekes, furcsa, szívmelengető és szívszorító dolgokra is akadhatunk. Szeretek kibámulni az ablakon, mert ezzel egy kicsit része vagyok az éppen kint zajló eseményeknek, ha kinyitom, és úgy bámulok ki rajta, akkor valóban része...